Vágy megjegyzi Álomnak, hogy sértett büszkeségből kár volt az egyik régi nőjét tízezer év Pokolra ítélnie. Sajnos, Halálnak is ez a véleménye, márpedig Álom a Végtelenek közül őrá hallgat a legjobban, hát elhatározza, lemegy a csajért, bár mivel múltkor keresztbe tett Lucifernek, távolról se vehető biztosra, hogy vissza is tér. Szerencsére Lucifer épp akkor sokall be az ott töltött tízmilliárd évtől és felmond. Elzavarja az összes démont és elátkozott lelket, s az üres Pokol kulcsát az álomúrnak adja. Az ingatlan elég értékes, szóval Álomnak nem kell sokat várnia, hogy a különböző pantheonok követei fel ne keressék, hogy ajánlatokkal és fenyegetésekkel megpróbálják magukévá tudni a kulcsot. Ki kapja meg végül? Valószínűleg nem a skandináv viharisten, aki annyira berúg a banketten, hogy szakállával próbálja hányását felmosni a padlóról...

Egy alaszkai olajfúrótorony legénységét Anchorage-ba szállító repülőgép lezuhan a hóviharban, a maroknyi túlélő pedig nem túl boldogan konstatálja, hogy egy farkasfalka már kinézte őket vacsorára. Erős kétségeim vannak, farkasok viselkednek-e úgy, ahogy ebben a sztoriban. Továbbá az életben maradottak miért hagyják ott a repülőgép roncsát? Az egyetlen menedékük, és ott van a legnagyobb esélyük rá, hogy megmentsék őket. Hogyan készítettek a sötét erdőben fáklyát? Az nem elég, ha egy bot végét meggyújtjuk! Menet közben miből fabrikáltak hosszú, erős kötelet, ami egy zuhanó férfi súlyát is megtartja? A mély hóban hogyan tudják lefutni a farkasokat? Ottway miért nem halt meg hipotermiában, miután kimászott a nulla fokos folyóból, és tüzet sem gyújtott, az átázott gönceit sem vetette le, melyeknek pillanatokon belül rá kellett volna fagynia? Hmmm. Hát, nem tudom. Nagyon vártam már ezt a filmet, de azt hiszem, továbbra is maradnék A vadon foglyainál.

Ez kérem egy kiváló családi mozi, kár, hogy a végét sikerült klisébe és nyálba fullasztani. Minden apa nézze meg a fiával, de mivel a világ legjobb pasija játszik benne, talán a hölgyeknek sem lesz utolsó szórakozás. A közeljövőben játszódik, a küzdősportokban az emberek helyét humanoid robotok vették át, akik szép látványosan le tudják tépkedni egymás végtagjait. Charlie Kenton (Hugh Jackman) ex-boxoló (de hülyén néz ki ez így leírva) egy adósságokban úszó svindler, hatalmas önbizalmával csak ront a helyzetén, ahogy rendre túlvállalja magát és robotjait sorban verik rommá. A fiát is eladja (szó szerint, a gyámság és teljes felügyelet joga százezer dollár), de a nyarat együtt kell tölteniük. Max videójátékokon edződött és makacsságban az apjára ütött, szóval amikor a roncstelepről előguberál egy elavult, de strapabíró kasztnit és beleépíti a korábbi versenyzőkből megmaradt alkatrészeket, nekiállhat karriert építeni huszadrangú arénákból.

Amikor először kerül szembe a Sofőr és a Gyilkos, és mindkettő túléli a találkozást, utóbbi felhívja a nőjét: "- Megalázott./ - Annyira szuper?/ - Nem ez a megfelelő szó. Ennek a pasasnak nincs semmi stílusa. Nincs benne semmi rafináltság, semmi kifinomultság, vagy hasonló. A természet adta ösztönével dolgozik. Nem fél. Egy pillanatig sem habozik. Kiszámíthatatlan!/ - Van olyan gyors, mint te?/ - Gyorsabb."

Na ennyit a béna magyar címről. A mozi amúgy nagyon jó! Az operatőri munka és a zene feltűnően magas szintű, és a sztori sem unalmas egy pillanatig sem, még ha épp nincs is késpárbaj vagy éjszakai autós üldözés. A Sofőr kijön a sittről, és még aznap elkezdi megölni a bátyja haláláért felelősöket (a szálak egy tíz évvel korábbi bankrablásig vezetnek vissza). A három főszereplő (a harmadik a Zsaru) mindegyikében van valami szerethető nyilvánvaló elmebetegségeik ellenére (még ha a harmadik áldozat életben marad a támadás után és hősünk a kórház műtőasztalán lövi is szét).

A Sandman-sorozat főszereplői az antropomorfizált Végtelenek, általában Álom, vagy nővére, Halál (Dream, Death, Destiny, Desire, Despair, Delirium/Delight, Destruction). Képviselhet bár magas művészi szintet, mint képregény nem tetszik, azonban Neil Gaiman történetei általában kiválóak. A Kalliopéból kiderül, hogy fogságban lehet tartani egy múzsát és erőszakolni évtizedeken át, ám mindez némi kockázattal jár. Az Ezer macska álma elmeséli, hogy házikedvenceink hogyan vehetnék esetleg vissza a hatalmat az emberiség fölött. A Szentivánéji álom Oberonnak, Titániának és tündérnépüknek ajándék Gaiáról kivonulásuk alkalmából, és emléküket hivatott megőrizni. Az Álarc szóra sem érdemes. A kötet egy forgatókönyvvel zárul, melyből megtudhatjuk, Gaimanék hogyan készítenek képregényt.

Egy biotechnológiai cég úgy véli, a tasmán tigrist még nem sikerült kipusztítani, és meg akarják szerezni a DNS-ét, hogy klónozhassák, márpedig tudjuk rég, ha ezek a cégek meg akarnak kapni valamit, egy kis gyilkosságtól sem riadnak vissza. Willem Dafoe szorgalmasan állítgatja csapdáit a lélegzetelállítóan szép tasmaniai vadonban, és egyre inkább belejön az apaszerepbe az őt elszállásoló családnál, de boldogságról szó sincs. (A pankrátor címszerepét sem tudom, ki játszhatta volna el Mickey Rourke helyett, itt ugyanez a helyzet.)

„Időt és fáradtságot nem sajnálva makogó majommá szeretnék változni”, mondja Tyg, és a célkitűzést tett követi. A walesi erdőkben, a tábortűz körül jól begombáznak, majd mivel a három motoros úgy gondolja, van még egy kis idejük, mielőtt a cucc hatni kezd, lemennek a városba (a vegyesboltos néni legnagyobb örömére). Végül két motoros banda bosszúvágyból Rettenthetetlenbe illő rohammal csap össze, majd feltűnik a hippi is, akinek gandzsaültetvénye miatt hőseink felkeresték a környéket.  "Légy igaz. Figyelj. Változz. Segíts másokon, és ne csak magadon." Hát, nem tudom, ez a laza kis film jó-e, mindenesetre jól szórakoztam rajta, újra kell majd nézzem.

Kurt Vonnegut az ötvenedik születésnapjára írt magának egy posztmodern szatírát az életről. Ez az. Nem túl hosszú, de minden sorára alaposan oda kell figyelni, annyira tömény. És kompromisszummentes: szexualitás, halál, Amerika, emberiség egyaránt cenzúrázatlanul kezelt. Kilgore Trout sikertelen sci-fi író és Dwayne Hoover Pontiac-kereskedő elvileg a főszereplők, gyakorlatilag maga Vonnegut, aki mondanivalóját saját rajzain át is bemutatja, illetve egyszerű kifejezéseket elmagyaráz (ezt nagyon viccesnek tartom), a biztonság kedvéért, vagy talán a földönkívülieknek. Olyan ez, mint a folyó, mely évente kigyullad a benne lévő szennyező anyagoktól: évente egyszer el kellene olvasni, de akkor is sokáig csak a töredékét tudnánk értelmezni, ki mit miért mond, mi miért történik. Közben kortyolgathatunk penészgomba-ürüléket. Pezsgőnek hívják.

Az aktuális Erlend Loe-t először látván a könyvesboltban sajnáltam, hogy nem Dopplert bővítette trilógiává, de megkaptam az exemtől karácsonyra, olvasni kezdtem és hamar rájöttem, ugyanaz az infantilis, cinikus én benne a főszereplő, ráadásul a rengeteg párbeszéd miatt nagyon pörgős és sűrített, szóval egy szó mint száz, kiváló könyvről van szó. A magyar cím félrevezető, vegyesboltról szó sincs, a bajor Garmisch-Partenkirchen város nevét transzformálja az internetes fordítóprogram Vegyes Templomhajóra (na jó, a vége felé egyszer Megkevert Vegyesboltnak hívja). Ide utazik a norvég Telemann nyaralni feleségével, Ninával, és három gyermekükkel. A nő kiválóan beszél németül, Telemann kicsit sem, sőt ellenérzéssel viseltetik e nép iránt, folyvást a második világháborún élcelődik, s a festői környéket a náci ideológia bölcsőjeként aposztrofálja. Nem működik a szex köztük, Telemann gondolatban a tévéből ismert sztárséffel, Nigellával, az asszony pedig fizikailag a házigazdával vigasztalódik, szóval lesz egy kis gond. Nesze neked színdarab. Letehetetlen.

Zsuzsa nevelőnő, mégpedig olyan, aki piszkavassal veri össze a gyerekek ágya alatt rejtőző mumusokat, pincében lapuló szörnyeket. Megállapíthatjuk tehát, hogy meglehetősen tűzrőlpattant, ami nem is csoda, hiszen a Halál (tudod, csontváz, kasza, fekete köpeny) unokája. Ebbe a kalandba maga a nagypapa rángatja bele, aki disznólesés éjjelén Vadkanapót helyettesíti, vagyis állszakállt ragasztva, pocakja helyére párnát rakva négy vaddisznó húzta szánján repked tetőről-tetőre, kéményeken csúszik le, hogy ajándékokkal töltse meg a gyermekek harisnyáját. És Halál élvezi ezt, hiszen saját szakmájában megjelenésének általában nem örülnek, akiket meglátogat. Az embereknek fantáziára van szüksége ahhoz, hogy emberek maradjanak, vonja le a következtetést. Az, hogy ki küldött orgyilkost Vadkanapóra, most nem lényeges. Ha érdekel, vegyél be egy marék varangytablettát, kapcsold be Buborech Katasztrófa Szvitjét, és olvasd el ezt a Pratchettet.

Havas téli napokon (ma -20° van) kötelező olvasmány is lehetne. Fekete István különleges kedvességgel és humorral tanít emberségre és kalauzol a Kis-Balaton nádasában, hozza kézzelfogható közelségbe az élővilágot és a természet erőit. A hebehurgya, vadász alkatú Tutajos és a nyugodt, udvarias, gazdának való Bütyök mindent megkap a főagronómus István bácsitól és a pákászok utódjától, a magyar Bear Gryllstől, a végtelenül bölcs Matulától, ami az életre felkészüléshez kell. Amikor az ismeretlen budapesti srác alatt beszakad a jég és mindenki azt hiszi, Tutajos veszett oda - a halál hirtelensége és a szerettekre való hatása olyan átélhetően és torokszorítóan jelenik meg előttünk, ami talán példa nélküli az irodalomtörténetben. Figyelemre méltó a főgonosz, az ördögien elvetemült Trézsi néni figurája is :) Imádom, ikerregényével, a Tüskevárral együtt.

Az idősödő, robusztus, intellektuális, gránitarcú Liam Neeson, úgy tűnik, az új idők akciósztárja. (Hamarosan bemutatják The Grey c. filmjét, melyet már várok: egy alaszkai repülőszerencsétlenség után farkasfalkával fog viaskodni.) Az Ismeretlen férfiben a berlini repülőtéren marad az aktatáskája, benne személyes irataival, s mikor visszamenne érte, balesetet szenved (pár Mercedes taxi megsemmisül a film során). A hídról lezuhanva alaposan odaveri a fejét, a kómából amnéziásan tér vissza, s bár eleinte úgy tűnhet, tisztában van saját magával, sűrűsödnek az arra utaló jelek, hogy ez mégsem így van. A felesége egy másik emberrel mutatkozik, aki az ő nevét viseli, és néha megpróbálják megölni. Szép verekedések, autós üldözések tarkítják a cselekményt, kár, hogy a végére becsúszott pár hülye sablon.

Id. Dumas heroikus románca a világirodalom egyik csúcsteljesítménye - szerintem. Amikor általános iskolás koromban olvastam, a párbajok, La Rochelle ostroma és az egyéb kalandos részletei fogtak meg. Felnőtt fejjel lenyűgöz a virtuóz nyelvhasználat, az alaposan átgondolt sztori, a karakterek kidolgozottsága.  A szereplők nem véletlenül teszik, amit tesznek, a szerző apróra megadja motivációikat. Milady persze jócskán kiérdemli, hogy lecsapassák a fejét, de ahogy D'Artagnan a történet közepén becsapja, kihasználja és megalázza, őszintén szólva nem is csoda, hogy bérgyilkosokat küld rá (nem csak azért, mert ő a főgonosz, tehát ilyeneket kell tegyen). Ez a regény emberi vonások sokaságát villantja fel hihetetlen mennyiségben, és hála főhőseinknek, a pozitív van többségben. Kötelező olvasmány. Valószínűleg idén nekikezdek a Húsz év múlva újraolvasásának is.

Gyerekes.

Ezt nem elítélően vagy lekicsinylően jegyzem meg, csak tényt állapítok meg. Újra fogom nézni - ha lesz gyermekem és mikor eléri a hétéves kort, az ő kedvéért. Nem vetem össze ezt a remake-et a Dumas-könyvvel (vagy a Michael York-féle mozival), hisz miért is tenném. A három testőr világa mint brand van csak jelen a magasabb nézőszám okozta extra profitért, hiszen tényleg drágán forgathatták le. A készítőknek elég pénzük és tehetségük lett volna valami maradandót letenni az asztalra, ezt az egyet sajnálom, hogy nem tették meg. A sok szájbarágásban és fellengzősségben akad egy-egy jó mondat, a sok más filmből átemelt látványelemben akad egy-egy jó ötlet, a poénkodások közepette néha felcsillan a humor. A karácsony délelőttök visszatérő tévéműsora lehet, a búvár-nindzsává avanzsált Athossal, aki léghajótervet lop Da Vinci pincéjéből.

Ezen a szép februári szerdán, amikor a meteorológia mínusz húsz fokokkal és harminccentis hóval riogat, és a nappal jó részét erdőben töltöttem, csípős fagyban, esve-kelve a jeges lejtőkön lehetőleg úgy, hogy a vadászkesztyűs kezemben tartott pohárból a Jägermeister alig löttyenjen ki, jó ötletnek tűnt, hogy hazaérve elindítsam a BBC hatrészes sorozatát. Legutóbbi természetfilmnézésem csúfos kudarccal végződött: A vad Magyarország olyan unalmasra sikeredett, hogy legnagyobb érdeklődésem ellenére is eret kellett vágnom közben magamon, majd a felénél elaludtam, és sohasem néztem tovább. E lassan hömpölygő mozitól sem folyik ki az adrenalin a fülemen, az anyag is epikusabb, mindenesetre annyira gyönyörű, és a kevés szöveg annyira eltalált, hogy teljesen lenyűgöz. Antarktisz-fétisemről korábban már szóltam. Éljen Sir David Attenborough!

6/1.: Utazás a sarkvidékekre: erős kezdés az Északi-sarkon: kedvenc állatom, a jegesmedve, kedvenc természeti jelenségem, a sarki fény. Kész. A képernyő elé lettem szegezve. Jéghegyképződés. Aztán a tundra fagyott erdei. A világ legnagyobb farkasai (szintén kedvenc) Észak-Kanadában, ahogy bölényre vadásznak. A Déli-sarkon pingvint hajkurászó oroszlánfóka, melynek először csak a sziluettjét látjuk egy hullámban. A Transzantarktiszi-hegység, csak nehogy Scottnak és Amundsennek jó legyen. Fókára vadászó kardszányú delfinek (szintén kedvenc), amint irányított hullámmal söprik le zsákmányukat a jégtábláról. Kíváncsian várom a folytatást, de az az érzésem, a készítők már most elpuffogtatták a puskapor nagyját.

6/2.: Tavasz: ez már nem annyira metál, mint az előző rész, hiszen áthatja a hat hónap éjszaka után visszatérő Nap tündéri ragyogása. Egymás fészeképítéshez használt köveit lopkodó pingvinek, cuki állatkölykök, egymásnak közlekedési fennakadást okozó narválok, medvelepke hibernálódó hernyója, szerelmes albatroszok, a háremért harcoló négytonnás elefántfókák.

6/3.: Nyár: a csérek zuhanórepülésben megtámadják a jegesmedvét, hogy elüldözzék a fészküktől, és az nem tehet ellenük semmit; a pézsmatulkok visszaszerzik a farkasoktól az elragadott borjút; a királypingvin négyszázezer közül is felismeri a saját fiókáját; a kardszárnyú delfinek addig üldözik a csukabálnát, amíg ki nem merül, aztán a hátára fordítják, hogy a lélegzőnyílása víz alatt maradjon és megfulladjon.

6/4.: Ősz: minden finom dögöt meg kell enni, különben baj lesz! A császárpingvinek negyvenkilósra híznak, az Antarktisz meg a duplájára a jégtől.