A nyolcvanas években, amikor nálunk is megjelentek az első műholdas csatornák, hétvége reggelente odaszegezett a képernyő elé a rengetegféle új, nyugati (és távol-keleti) rajzfilm. A Sky Channelen a gyerekeknek szóló blokk vége felé tűntek fel a G. I. Joe-k, Amerika hős fiai (és ritkábban lányai), akik minden egyes alkalommal sűrű fegyverropogás és harsány hujjogatás közepette megmentették a világot a gonosz Cobrák pusztító tervétől, kiknek ördögi, fémálarcos parancsnoka az utolsó percben sátáni kacajjal minduntalan olajra lépett, de legalábbis valami légijárműbe, hogy átmeneküljön a következő epizódba. A Transformers és a szánalmas Csatahajó után a Naaagy Amerikai Játékgyártó cég úgy döntött, ezúttal G. I. Joe bábukból kíván sok-sok százezerrel többet értékesíteni, hát létrehozta e szellemileg egyáltalán nem megterhelő alkotást, ahol vegytiszta, csili-vili díszletek között gyönyörködhetünk robbanásokban és garantált, hogy a látványos kommandósakciók láttán az összes tini mitesszerjei kifakadnak. Ráadásként ott a tibeti betét a hegyoldalban szaltózó nindzsákkal, a hülyére nyomogatott atomtáskákról nem is szólva. Nézzétek, ha már utólagosan 3D-be konvertálták. Vásároljatok. Csörögjenek a dollárszázmilliók. Nem ártana újranézni a pontosan efféle hazafiaskodó szennyáradatra reflektáló Amerika Kommandót.