Ende szépirodalmi igényességgel megírt, komoly meseregényében szürke autós, szürke szivaros, keménykalapos, ólomszürke aktatáskás, hamuszín hangon beszélő szürke urak járják a várost, s idő megtakarítása ürügyén ráveszik az embereket, hogy hagyják el úgynevezett privát kedvteléseiket, mint amilyen egy háziállat gondozása, vagy éppen idős édesanyjuk meglátogatása (utóbbit helyezzék el inkább egy olcsó otthonban). A munkájukat se végezzék kedvvel, inkább csapják össze; mindez persze elkedvetlenedéshez és elmagányosodáshoz vezet, egy sivár disztópia díszletei közé. A szüleik által elhanyagolt gyerekek Momo romos amfiteátrumában gyülekeznek, ahol ez a kócos, fekete hajú, rongyos kislány éldegél, s odaadó hallgatásával jobbá teszi az emberi kapcsolatokat. Momo buktatja le a szürke urakat - észreveszi, vallomásra készteti egyiküket, rájön időtolvaj tevékenységükre. Az időtolvajok persze átkutatják a várost utána, ám Momo már egy Kassiopeia nevű teknőst követve (mely fél órával előre látja a jövendőt, és a páncélján megjelenő, világító szavak segítségével kommunikál) egérutat nyer, s eljut egy csodálatos, órákkal teli házba, ahol Hóra mester (egy halál-alteregó) szépen rávezeti, hogy az idő(virág) a szívben lakik. Momo visszatérése a Soha utcából, Seholsincs-házból nem épp szívderítő, barátai (az utcaseprő, a mesemondó) elvesztek, és vissza kell szereznie az emberektől ellopott órákat... 10/10-es, kötelező olvasmány, arra figyelmeztet, hogy
ne pazarold az idődet!
