Őszintén, mi akart ez lenni, Mr. Gaiman? Nagyon vártam, a megjelenés napján elkezdtem olvasni, aztán - bár nem hosszú szöveg - abbahagytam, s pár könyvet kiolvastam közben, közte nyolcszázoldalasat is. Már elnézést, de számomra ez túl unalmas. És az unalmasságot nem téveszteném össze a művésziséggel. Idősödő alkotó érett könyve? Összekötő kapocs a szépirodalomhoz? Maximum a romantikusokhoz lett átkötés. Mintha egy Stephen King regényből Miyazaki Hayao animét forgatott volna, olyan, csak nyögvenyelősebb. És ami aggasztott kegyed művészetével kapcsolatban: most aztán nagyon nem tudom, meddig ér a szív és honnét indul a profizmus, bár igencsak tartok tőle, hogy utóbbi a domináns.
Önmagának írta, Mr. Gaiman, ugye? Azáleák és nárciszok, apu általi kádbafojtogatás a rég lebontott családi házban... Az ősi bébicsősz, aki átjön hozzánk, a teremtett világba, és vissza nem térhet, mert az a hely már nem létezik, ahonnét érkezett, inkább itt tenné környezetét boldoggá a maga félresikerült módján. Szerencsére velünk van nőrokonaival Lettie Hampstock, aki a farmvégi kacsaúsztatót óceánnak tartja... Végtére is, örülök, hogy elolvashattam, de nem különösebben fogott meg. Oké, az élet igazságtalan. Ó, a halhatatlanok hatalma = mi volt a tét? = semmi. Édes-bús öntökönnyalogatás csupán. Persze, ha nagyon nem ért velem egyet, vágjon ki az idő szövetéből nyugodtan. De alkosson még, mint rég. Túlhajtott mívesség helyett humorral.