E poszt írásakor múlik 2013. nyara, amikor bejelentették, hogy a 72 éves Miyazaki Hayao visszavonul az alkotástól második világháborús animéjével, a Kaze Tachinuval. Köszönjük, Mester, az örökbecsű filmeket... s behozom lemaradásomat. Talán három van, amit nem láttam. Ez egy, 1989-ből. A 13 éves Kiki boszorkánytanonc, főzetekhez nem ért, csak a seprűn repüléshez... a felhőkkel ölelkező zöldfüves dombon heverve (Hayao-védjegy, mindjárt a nyitó képsorokban) apukája piros rádióján az időjárásjelentésben hallja, hogy éjjel tiszta lesz a teliholdas ég. Nem habozik, úgy érzi, ideje - idejekorán - útra kelnie, s elbúcsúzva szüleitől talál magának egy nyüzsgő, macskaköves, veteránautóktól hemzsegő várost az óceán partján, ahol úgy érzi, szívesen letelepedne. Egy pékség padlását kapja meg, s hamarosan beindítja futárszolgálatát.
Eleinte úgy véltem, a Totoróhoz hasonlóan valószínűleg inkább a kisebb korosztályhoz szólhat. Tévedtem. A felénél, konkrétan az erdei faházas jelenetnél rádöbbentem, mennyire gyönyörűen rajzolt ez a mozi. Aztán szeretni kezdtem az egyszerű, mesterkéletlen szeretetéért. Ahogy a dolgos, önfeláldozásig segítőkész Kiki barátokat szerez - a péknét, a festőlányt, a két öreg nénit, s ahogy hülye, hiábavaló kis csatáit vívja újdonsült udvarlója ellen. Maximális szív és idill, nálam mégsem fordult át giccsbe. S ha nálam nem, jó eséllyel másnál sem.
