A Harry Potter-kötetek közül az első kettő a kedvencem, ugyanis ezekben található a legtöbb humor és fantázia. A későbbiekben az írónő bő lére eresztve, de világához jelentősen hozzá nem téve, öncélúan gyilkolgatja szereplőit, ami számomra már kevésbé rokonszenves. Hátborzongató hangulat már itt is fellelhető, például amikor Voldemort a Tiltott Rengetegben az egyszarvúból falatozik, s Hagrid itt még szerethető, igazi rock and roll arc, nem sírdogáló gyépés, mint akivé a későbbi könyvekben válik. A Roxfort Expressz, a varázslókártyákat rejtő csokibékák, a kísértetízű drazsé és rengeteg más apróság biztosítja, hogy jól mulassunk ebben a méltán népszerű alternatív valóságban; lehet, újra kellene olvasni az egész szériát, nosztalgiából.