Playstation 3-ra két Silent Hill jött ki: a Homecoming 2008-ban és a Downpour 2012-ben. Előbbi túl sok újdonsággal nem szolgált, használta, amit a korábbi részek már felmutattak 1999 óta, látványban, zenében, hangulatban. De legalább nem rohasztja le az ember lelkét annyira, mint például a második rész, nem lettem tőle aznap estére már depressziós. Az első fele nekem enyhén Resident Evil 2-es: puffogtatás a rendőrőrsön, a csatornában... a T-vírussal fertőzött dobermanok szerepében itt nyúzott kutyák, a lickerek helyett pedig needlerek láthatók, melyek ugyan nem másznak annyit a plafonon, de legalább kaszában végződnek a végtagjaik.
A főhős sem egy átlagparaszt, hanem egy tengerentúlról hazaérkező katona (vagy hát ki tudja... ez a város ugyebár imádja a beteg pszichéket csapdába ejteni), Alex Shepherd, aki furcsa rémálmot lát, miközben kamionstoppal visszakerül szülővárosába, s azt tapasztalja, hogy az néptelen, ködös; az anyja beteg, házuk vízzel ellepett pincéjében pedig egy pengés kezű, csupasz, amorf humanoid vetődik rá... Pedig Shepherd egész játék alatt csak az édes jó öccsét, Joshuat keresi... nem számítasz happy endre, ugye?
A játék második fele, a második boss-tól kezdett szürreálissá és nyomasztóvá válni. Lelőnéd az anyádat, hogy megmentsd a kínhaláltól? Odaadnál egy konyhakésekkel teleszurkált mellkasú cimborádnak egy elsősegélydobozt, amire neked is szükséged lenne? Píszískedéssel itt nem sokra megyünk, nem áll jól a szénánk. By the way, betegek ezek a japánok, de hát ezt eddig is tudtuk.
