Talpraesett, emberbarát, normális főszereplő eddig is ritka volt Erlend Loe-nál, mint Balaton Soundon a zenekari beállás, de most akciósan két félfogyatékost kapunk, ami már csak amiatt is bosszantó, mert nem igazán van bennük semmi komolyan szerethető.  A címszereplő Fvonkhoz egy szép napon beállt egy fekete autós, nadrágkosztümös nő, aki jó pénzért kibérli az egyik ingatlanát, és kicsit átépítteti. Beköltözik egy álszakállas tag, na ő Jens, aki foglalkozására nézve a világ leggazdagabb országának, Norvégiának a miniszterelnöke, és elmeállapotára nézve zokni, főbérlőjéhez hasonlóan. A leharcolt idegrendszerű Jens elkezd átjárni és beszélni Fvonkhoz, akit hamar olyannyira lelki társnak vél, hogy vérszerződést kötnek (a kormány orvosának engedélyével). Barátságuk persze alá-fölérendelt, Fvonk szinte csak kussol, továbbra is irracionális félelmet érez a terhes nőktől, fraktálokat festeget a kulturálatlanságról. Jens csupán eleinte tűnhet komoly embernek, valójában totálisan infantilis. Az OK, hogy egy év múlva újraválasztás, tart az ellenzéktől és az újévi beszédtől, de hogy egy szarka által kinyírt kismókus miatt a szarkákat lemészároltatná a hajléktalanokkal, nekem már kicsit sok volt. És ez még egy érdekesebb eszmefuttatás tőle. Elmennek bevásárolni egy határmenti svéd áruházba (pedig ez nem jó a nemzetgazdaságuknak), meg Budapestre gyógyfürdőzni és állatkertezni, közben Jens faszságait kell hallgatni a végtelenségig... nehezen szántam rá magam a továbbolvasásra, pedig nem egy hosszú könyv.