Lehet háborúról úgy mesélni, hogy gyakorlatilag nem is találkoztál az ellenséggel? Lehet bizony, Anthony Swofford tengerészgyalogos memoárja alapján. Szaddám Husszein lerohanta Kuvaitot (ezt ne szó szerint vedd, bár vicces kép :D ), Amerika pedig, a világ csendőre, ugye odaküldte csapatait, mert élből megdupázódott az olajár. A Sivatagi Pajzs hadművelet (többhavi várakozás a homokban) viszont maga a monotonitás, amit némi maszturbációval lehet csak változatosabbá tenni. Aztán amikor átcsapnak Sivatagi Viharba, az arabok nem győzik megadni magukat, csak az iraki Köztársasági Őrezred ássa be magát egy kicsit, de a légierő intéz mindent (persze előtte van egy kis baráti tűz is, már vártam). Minden háború más - ez négy nap, négy óra, egy perc alatt véget ért, és Swofford a búcsúbulin az égre lőtt, ugyanis végig el sem kellett sütnie a fegyverét, és kábé ez volt az utolsó lehetőség erre. Az égő olajkutak persze jól néztek ki, az olajeső, ahogy vérzett a Föld, már nem volt olyan mókás; felderítőnek lenni elvileg kényelmetlen beosztás, de esetünkben a latrinatakarításon túl nem történt nagy stressz. Kicsit modern A 22-es csapdája, kicsit A Sólyom végveszélyben antitézis.