Ez volt az a Harry Potter-kötet, amit csak egyszer olvastam el, amikor megjelent, hét éve, télen. Azon ritka esemény, hogy a könyv nem tetszett (tömörebben több lett volna, bár a kiadó kevesebbet fizet), a mozi igen. Különösebb túlzásoktól mentes, ritkán túljátszott, nagy előzményekre visszatekintő. Sokszor alkonyi, alacsonyan járó, erős fény a megvilágítás. A Nagyonsötét Nagyúr nem pedofil (habár úgy néz ki), de megint Roxfort a kedvenc játszótere, mert felbukkanás előtt nem árt eliminálni legnagyobb ellenlábasát, az igazgató urat, s ehhez új, nem is olyan titkos fegyvere az időközben halálfalóvá avanzsált, elaggott fejű Draco Malfoy. Piton végre megkapja a sötét varázslatok kivédése tárgyat, Harry pedig az új bájitaltan-tanárt, akinek ki kellene szedni egy titkolt emléket az agyából. Közben az intézmény falai között pezsegnek az érzelmek, mindenki szerelmes mindenkibe, és ez így van jól. Voldemort lelkének részei pedig elvannak, mint a befőttek. Még.