Sovány kis kötet, egy szuszra végigolvasható, alcíme: Állattörténetek. Első felében Öregapó mesél kisfiúknak, igyekezvén helyretenni fejükben a madarakat mint olyat, melyik hasznos és melyik miért lenne káros; a pusztai sas kiveszőben, a közkedvelt gólya is, pedig azt szerencsének tekintik a falusiak, ha a kéményükre fészkel, még kocsikerékkel is könnyítik fészekrakását. A feketerigó bezzeg megszűnt vándormadárnak lenni. Doktor Hertelendi Róbert, a seregély, hangutánzó, például kotkodácsolással szívatja a baromfiudvart. A tövisszúró gébics, ahogy a kökénybokorra bogarakat húz karóba. Az uhu, a legnagyobb testű bagoly, melyet valamiért utálnak a ragadozó madarak, így ha egy uhut leraksz, már csak halomra kell lődöznöd a rátámadó dúvadakat. De Öregapó üres és humortalan ahhoz, hogy Matula bácsi legyen, és Lázár Ervin meseíró, nem természettudós. A kisebb korosztálynak elmegy mindez, amúgy felejtős. A kötet második felének narrátora egy apuka, akinek csemetéje valamilyen állatot vetett papírra, melyről azt állítja, hogy nem más, mint tüskés varabin. Erre apuka elméjét elborítják az emlékek, Rácpácegresről, dunántúli tanyájukról, s bénábbnál bénább sztorikat mesél lovakról, ebekről. De legalább megtudjuk, hogy a magyar pásztor folyókról nevezte el a kutyákat, példának okáért Bodrogról Bodrit, s tette mindezt azért, mert a veszett kutya víziszonyos, s ha folyóról neveződött el, csak nem veszik meg. ...Korántsem emiatt szeretjük Lázár Ervint.