Jelentem, kedvenc filmjeim köre egy újabbal bővült. Nem annyira átütő, hogy rajongjak érte, de a sztori jó, az öreg Al Pacino hozza a fanyar humorát, és Alaszka lenyűgöz - mindez nem kevés. Bár simán elalszok fényes nappal, idegen helyen, átérzem, ha a fehér éjszakák - és a lelkiismeret miatt - valaki ébren van egy héten át, emiatt hallucinálni kezd, s a gondolkodása nem tiszta. Will Dormer nyomozó épp ilyen hatás alatt áll. A los angelesi gyilkossági csoporttól érkezik társával, Hap Eckharttal egy laposhal-horgászhelyeiről "híres" kisvárosba, Nightmute-ba, ahol agyonvertek egy 17 éves lányt. Nem mellesleg a belső ellenőrzés vizsgálatot folytat ellenük, és bár Dormer jó zsaru, Hap olyasmit tud róla, ami kártyavárként romba dönthetné eddigi életművét. A helyi erőket Ellie Burr nyomozónő képviseli, aki szemében Dormer hős, a szakdolgozatát is az ő egyik esetéből írta. Csapdát állítanak a gyilkosnak egy vízparti faháznál, aki menekülni kezd a ködben, és amikor felbukkan egy árny, Dormer rálő. Pisztolya csütörtököt mond, mire imponáló hidegvérrel előhúzza a tartalék fegyverét, és mellbelövi az illetőt, ám az nem az elkövető, hanem a saját társa... Ezek után névtelen telefonokat kap attól, aki a történtek szemtanúja volt, s a detektívregényíró profizmusával úgy intézi, hogy Dormer ne hallgattathassa el. Ölni könnyű és megváltoztat, s itt elmosódik a határ jó zsaru, rossz zsaru, jó gyilkos, rossz gyilkos között. Mindkét bűnrészessel egyet tudunk érezni, akik meg is oldanák a problémákat, de van egy harmadik okos karakter is a képletben: a végtelenül rokonszenves Ellie Burr, aki rájön, hogy Eckhart halálának helyszínét megváltoztatták, s bizonyítékot is talál a sziklák között: egy 9 mm-es töltényhüvelyt, amilyet az alaszkai rendőrök nem használnak.