Szerethető epizód, bár a nagyívűség igénye igény maradt. A drámázás sok volt, meg az aranyosan  banális mondatok. Akciók helyett a horror gyökerekhez kívánták a franchise-t a készítők visszaásni, és a Földközi-tengeren hánykolódó, elhagyatott hajóra, a Queen Zenobiára írták a cselekmény nagyját (kronológiailag a négyes és ötös közé). Az 1996-os első rész főszereplői, Jill és Chris térnek vissza a bioterrorizmus elleni harc színterére, ahol Terragrigia utópisztikus városa épp elbukott, és ha nem vigyázunk, az óceánba kerül egy nagy adag T-Abyss vírus, mely a békés halakat vérengző bestiákká változtatja, például. A hajó legénysége fura mélységlakóként jár vissza, fehér, püffedt, amorf lényekként, van, amelyikük olyan, mint egy két lábon tántorgó lufi, csupán felrobbanni tud, de az fáj. Parázni nagyon nem lehet, kivéve, amikor az átváltozott Rachel szívat minket, ugye meg akar ölni, aztán amikor túl sok lőszert pumpálunk bele, felháborodik, hogy bántjuk, és gyöngyöző kacagással bebújik a szellőztetőbe, hogy egy folyosóval később ismét ránk vesse magát. De az is szép, amikor rohanunk Chris-szel, hogy Jillt megmentsük a fulladástól, s mire átverekedjük magunkat az ominózus gépházba, kiderül, hogy a Queen Semiramison vagyunk, Jill meg ugye a Zenobián...