Nagyon fehér ez a történet, mozdulatlan világvégéigutazás és vissza, ismétlések, kanjikkal írt levelek, egy rejtett, beteljesülhetetlen szerelem. A titokzatos Baldabiou megteremti Lavilledieu városában a selyemszövés iparát. Selyemhernyópete-beszerzőjének a polgármester katonának tanuló fiát, Hervé Joncour-t választja, aki, miután az európai, afrikai és indiai peték megfertőződtek, Japánba kel át új, éves szállítmányokért. Hara Kei, a helyi hatalmasság lesz az üzlettársa, s az első látogatás alkalmával meglát egy vörösruhás, nem-keleti-vágású-szemű lányt, aki belészeret. Joncour hazatér feleségéhez, parkot, s bele madárházat épít (különleges madarakkal ajándékozzák meg Japánban a szeretőket hűségükért, s a névtelen lánynak rengeteg madara volt). Újabb útjain sem kerülnek közelebb egymáshoz (?), kitör a polgárháború, Hara Kei és Hélène sem ostoba... Jó volt egyhuzamban végigolvasni. Szép, szomorkás, szemlélődő.

"Hat nappal később Hervé Joncour felszállt Takaokában egy holland csempészhajóra, mely Szabirkba vitte. Onnan a kínai határ mentén ismét megtette az utat a Bajkál-tóig, négyezer kilométert utazott szibériai földön, átkelt az Urálon, elérte Kijevet, vonaton átszelte kelertről nyugatra egész Európát, majd három hónapos út végén megérkezett Franciaországba. Április első vasárnapján – a Nagymise idején – ért Lavilledieu határába. Megállt, hálát adott Istennek, és gyalog ment be a városba, számolta lépteit, hogy mindegyiknek nevet adhasson, amelyet soha többé nem felejt el.
– Milyen a világ vége? – kérdezte Baldabiou.
– Láthatatlan.
Feleségének, Hélène-nek selyemtunikát hozott ajándékba, melyet az asszony, szemérmességből, soha nem hordott. Ha kézbe vette, olyan volt, mintha semmi sem volna az ujjai közt."