Már alig vártam, hogy újra felcsendüljön a világ valaha volt legjobb főcímdala, és folytatódjon a sorozat, mely a világ valaha volt legjobb arcainak, a vikingeknek állít méltó emléket, egyszerre aprólékos hitelességgel és populárisan modern módra. Kicsit elfogult vagyok, de ami jó, az jó. Ragnar Lothbrok már király, a legidősebb fia, Vasbordájú Björn pedig felnőtt és kész harcos; a kisebbik fia, Csontnélküli Ivar épp csak megszületett, de aludni sem tud a fájdalomtól... ám a nők megálmodják, hogy el fog jönni egy vándor, égő hógolyóval a kezében, és amit még senki sem sejt, ő meggyógyítja Ivart és megcsinálja Aslaugot, Ragnar jelenlegijét. Floki, a bolond, de zseniális hajóács, a régi istenek elkötelezett követője, aki szívből gyűlöli a keresztény mágiát és képviselőit, például Ragnar házi csuhását, Aethelstant, nem bír otthon ülni fülledt boldogságban Kattegatban - az új portyázás végre elérkezik. Visszahajóznak Wessexbe, hogy Egbert király ígéretének megfelelően telepet létesíthessenek, ám előtte támogatniuk kell az angol sereget Mercia tartomány leigázásában. A kultúrák együttélése persze nem zökkenőmentes, kurvára nem, szóval a negyedik évadban vélhetően vissza kell térni ide elkenni Egbert száját. De addig is egyéb fontos dolgunk van: Ragnar annyi szépet hallott a Szajna közepi szigetre épített, fallal körülvett Párizsról, hogy kedve támadt kifosztani. Szun-Ce persze fogná a fejét, hogy fényes nappal, ostromlétrákkal menni neki... ellenséges erődítményt bevenni egyik kedvenc könyvem, A hadviselés művészete szerint a létező legnagyobb szopás, amit el kell kerülni. Ám Ragnarnak senki sem adta még ezt a kötetet a kezébe, s miközben lepattog a várfalon, neki is eszébe villan, hogy jöhetne a B. terv, már ha megéri. Addig is Lagerthától érkezik a várva várt kiáltás: "PAJZSFAL!"