Egy New York-i bankba zárás előtt kis jóindulattal még beengednek három férfit, hogy bemutathassák kábé minden idők legbénább rablási kísérletét. Egyikük közvetlenül az akció kezdete után közli, hogy ez neki nem megy. Sonny, a vezérük elengedi. De a kocsi kulcsait hagyd itt. Akkor én mivel menjek haza? Metróval, baszdmeg. Aúúú... Na a széfben össz-visz ezeregyszáz dollár tengődik, már elszállították a bevételt, Sonny alól ekkor kezd kicsúszni a talaj. Társa, Sal sem az a penge típus, leginkább egy depressziós, Taigetosz-pozitív orangutánra emlékeztet. Szerencséjükre a fiók - leginkább női - alkalmazottai a kezükre játszanak, amikor látják, mennyire nyomorultak, s az őrrel sincs sok baj, alkalmatlan, és hamar asztmarohamot kap, így gyorsan kidobják. Egy asztmaroham egyébként távolról sem így fest, de nem tétel, nem ez a legnagyobb baj ezzel a '75-ös alkotással, Sidney Lumet ide, Al Pacino oda, filmes sznobok amoda. Na szóval megjön a kétszázötven rendőr, mesterlövészek a tetőn, és elkezdenek tárgyalni. Sonny az utca emberének elnyeri a rokonszenvét, tévészereplése szélesíti rajongótáborát. Aztán kiderül, hogy esküvője volt tavaly egy átoperálásra váró (pont a műtétre kell a pénz) férfival, Leonnal, hiába várja otthon kövér felesége két poronttyal. Innentől kezdve inkább már csak a melegek szimpatizálnak velük, és Sal helyreigazítást szeretne kérni a médiától, hogy nem mindkét bankrabló homoszexuális :)