Szépirodalomba oltott sötét, véres, kalandregény - Poe neve nem véletlenül maradt fenn, valóban jól ír, ilyen hátborzongató atmoszférát csak ő tud prózába tömöríteni. Kár, hogy a színvonalat, amit a kétszáz oldalt sem elérő történet első felében megüt, a másodikban kísérteni sem tudja. Negyven éve megjelent kiadásban olvastam, s valóban, a kötet első fele érzékelhetően gyakrabban forgatott.

Pym a Melville óta szeretnivaló Nantucketből indul, kölyök még, s potyautasként egy bálnavadászhajófenékben bujkál - gyakorlatilag élve eltemetéses szituáció, mely során beáll az avas halolajszagtól, csoda, hogy meg nem fullad és szomjan nem vész... mindezt a szerző átköti egy köröm alatti vérrel írt levéllel egy gonosz lázadásba, ahol a néger szakács baltával csapkod agyon kéttucatnyi megkötözött foglyot, és ez csak a kezdet. A hajóroncson Pym tartja a pálcikákat, s aki a legrövidebbet húzza, a többiek megehetik, mert hát miért haljon meg négy ember, ha csak egynek szükséges? Előtte ellavíroz mellettük egy dögvésztől kipusztított hajó, az is szép. Sajna a pálcikatartás - ki lesz az áldozat? - az izgalmak vége, középtájt, utána már a Déli-sark ismeretlen óceánján hajózgatós rész sokkal szolidabb, Lovecraft-előkép.