"A doajók esetében az a színtiszta igazság, hogy kevesebbet tudnak az afrikai bozót állatairól, mint én. Nyomkeresőként meg tudják ugyan különböztetni az emberi lábnyomot egy motorbicikli nyomától, de nagyjából ez a teljesítményük csúcsa. A legtöbb afrikaihoz hasonlóan azt hiszik, hogy a kaméleon mérgező. Biztosítottak róla, hogy a kobra ártalmatlan. Nem tudják, hogy a hernyóból lepke lesz. Nem tudják az egyik madarat megkülönböztetni a másiktól, és nem lehet rájuk hagyatkozni egy fa meghatározásában sem." Ennyit a természettel harmóniában élő, romlatlan bennszülöttekről, de a terepmunka, etnográfia, kormányhivatalok is megkapják a magukét. Nigel Barley fanyar humorral osztja meg tapasztalatait Földünkről; Kafka nem lenne meglepve, Örkény tetszéssel nyugtázná. A szerző egyetem után kiment terepre, a kameruni hegyi doajók szokásait kutatni, akik még környezetükhöz képest is Taigetosz pozitívnak számítanak. Kölest termesztenek, körülmetélnek és koponyaünnepet tartanak, amúgy meg tényleg sötétek. "Amíg Afrikában voltam, becslésem szerint az időmnek talán egy százalékát töltöttem azzal, amiért valójában odamentem. Az idő fennmaradó része elment logisztikával, betegséggel, szocializálással, dolgok megszervezésével, eljutással egyik helyről a másikra, és mindenek fölött, várakozással." Példaértékű lehetne e beszámoló mindazok számára, akik elhiszik az úgynevezett nagy emberek által fülükbe sulykolt bullshit-áradatot, és a nyíltságot görbe tükörként elutasítják.