A Cooperesek döngethetik a mellüket, hogy az ő vonaluk az igazi, történelmileg hiteles indiánregény (e komplexusukat sosem értettem) - olvastam anno azokat is, de világéletemben Mayos voltam. Kalandosabb, és a szerző hihetetlen empátiával fonja a szereplők párbeszédeinek, gondolatainak szövetét. Nem kellett Az írás történetét elolvasnunk, hogy tudjuk, mi az a wampum; nem kellett Bear Gryllst néznünk vadonban túlélési tippekhez, például egy kojot vérével megnedvesítve ajkunk kis erőre kapjunk a sivatagban... Jack Bauer a fejét fogná, ahogy a gáncs nélküli vadnyugati lovag, Old Shatterhand lépten-nyomon engedi kicsúszni kezei közül halálos ellenségeit ahelyett, hogy első adandó alkalommal bemutatná őket medveölő puskája kellemetlenebbik végének; sőt kínvallatni sem tud, nem is akar, pedig hasznos volna. De mi így szeretjük a törvény kemény öklű védelmezőjét, aki ritkán hibázik, bár akkor orbitálisat. A széria szomorkás zárókötetében kiássa Incsu Csunna sírjából apacs testvére végakaratát, s a szálakat elvarrandó szembekerül Santerrel, akinek hála kajovák fogságába esik, kiszolgáltatva a csontvázzá aszott Tangua bosszúvágyának; s ezredjére is bebizonyítja az olvasónak, hogy érdemes az elvek emberének lenni.