Minden idők legnagyobb állatbarát-kiképzője, Gerald Durrell (1925-1995) továbbra is oltja belénk az állatvilág jogfosztott, néma többségének szeretetét. Általános iskola óta olvasgatom önéletrajzi ihletésű köteteit, s ma is jó fel-felröhögni a tömegközlekedésen vidám kalandjain. A fantasztikus Gerry Jersey szigetén alapított magánállatkertet, A susogó tájban hatvanas évekbeli begyűjtőkörútjáról mesél, amikor feleségével, Jacquie-vel Land Roveren nekivágott Patagónia pampáinak; a szabadtéri birkasütésekről (asado), hogyan legelte le a befogott tapír újra és újra a kerti begóniákat, s ahogy millió pingvin a letűnt indián civilizáció maradványai között kacsázik. A tájban sziklaként heverő elefántfókákról, akik a szerelmetes természetű sörényes fókák után " körülbelül annyi élénkséget tanúsítanak, mint a gutaütöttek sakkcsapata a gőzfürdőben". Második körben Argentína trópusi Jujuy tartományába repül, helyi erőkkel alkuszik ritka arapapagájokra, elhanyagolt ocelotot ment meg, hideg éjszakákon várja a vámpírdenevérek támadását. Pihenőidejében ketreceket/kalitkákat fabrikál szeretett, begyűjtött bichó-i elszállítására, s hátra van még a hazaút, fél világon át, vonaton/hajón, olyan helyzetekkel, melyek húsz évvel rövidítik meg az életet. Ám ez a kötet is hemzseg a segítőkész, különleges, kedves emberekre való visszaemlékezésektől, akik támogatták a puma, a Geoffroy-macska, coatimundik, pekarik és a másfél száz többi jószág hazajuttatását biztonságos, új kifutóikba... /Réber László elmaradhatatlan, mókás illusztrációival/ :)