Lassan egy évtizede olvastam a Bukowskikat, s most nem értem, miért kedveltem őket. Alkohol, lóverseny, szottyadt seggű nők, az ide-oda csapódó, megalkuvásra képtelen, magát odamondogatós faszagyereknek képzelő antihős, Henry Chinaski - mindez már untat, holott régen szórakoztatott. Ilyen is van, tudomásul vettük, oké. Ideje továbblépni.
A jó öreg Hank éjfél utánig piál és ötre már dicsőséges munkahelyén, a postán kell lennie, ahol még nála is nagyobb sutyerákok dolgoznak. Mindjárt meghasad a szívem. És van, hogy levélkihordás közben esik az eső. Minő fordulat. S szegény lyukas cipőben cuppog, mert a fizetésének azt a részét, amit öltözködésre fordíthatna, szintén italra költi. Úgy kell neki. Jön a naaagy váltás egy milliomoslány, Joyce személyében, de az a vonal is kisiklik, mert szegény-szegény Chinaski jóval tökösebb és emelkedettebb környezeténél. Vissza a postára, mert az efféle túlképzett szuperembert persze nem mindenhol várják tárt ajtók... Rejtővel szólva, az ilyet miért nem üti el gyermekkorában a villamos. Kár volt újraolvasni, eddig kellemes emlék volt, s most kiábrándított ez az érdektelenség. Akit leköt a tragikus hős szerepében tetszelgő kisszerűség és a trágársággal reagálás, nyugodtan belevághat.
