A nyolcvanas évek (te, azok a zenék... :D ) Amerikájában, ha bűncselekmény történt, nem a Batmant hívták segítségül, és nem is a Szellemirtókat (az egy másik mese), hanem Marion Cobretti hadnagyot (kiskorában szeretett volna férfiasabb nevet... például Alice-t), aki a rendőrség söprögető osztaga keretein belül a közveszélyes elemek kicsinálásában hisz, a bíróság úgyis csak elengedné őket. A "dögvész vagy, és én a gyógyszer" dumánál nekem sokkal jobban bejött az "egy pszichopatának nem teszek szívességet, hanem kinyírom". Rendcsinálás után hazafurikázik, leül, bekapcsolja a tévén a rajzfilmet, talál még egy darab pizzát, ollóval levág belőle egy darabot, eszik, a tojásosdobozból előszedi a tiszítókészletet és elkezdi karbantartani a pisztolyát. Csak akkor veszi le a napszemcsit, amikor a hírekben közlik, hogy az Éjszakai Kaszás megint bemászott valaki ablakán, hogy bántsa... Főgonoszunk az új világrendben hisz, melyben az erősek megölik a gyengéket; olyan primitív főemlősfejjel rendelkezik, hogy élből villamosszékbe kellene küldeni már csak az alapján is; és van egy remek motorosbandája, melynek tagjai közös szeánszok alkalmával a fejük felett csattogtatják baltáikat. Mert ezek ilyen elvetemültek. És szeretnek bakancsban tócsában gázolni. Pár dolgot nem egészen értek, például hogyan törölheti le a gyilkos az autó ablakáról kívülről a párát, vagy Ingrid hogyhogy nem ismeri fel Stark rendőrnőben a gyilkos tettestársát, pedig az behajolt hozzá a kocsiba a kritikus éjjelen, de mindentől függetlenül remekül lehet nosztalgiázni ezen a klisés, szerethető akciómozin.