Kezd már a Benedict Cumberbatch-féle Sherlockból is sok lenni. A Gatiss és Moffat jegyezte első két évad kiváló volt, a harmadik dögletesen unalmas, a készítők hát megpihentek, majd napjaink helyett a 19. századba lőtték vissza a cselekményt, lévén kísérteties bűnügyről szó, s az idősíkok kokainos variálásával próbáltak csavarni egyet a béna végkifejleten. Persze az a kibaszott vízesés sem maradhat el, na meg ismét de jó volt elmesélni Holmes és Dr. Watson első találkozását, amikor utóbbi kissé defektesen hazajött az afgán háborúból, előbbi pedig a proszektúrán inzultálta fizikailag a hullát, hogy lássa, a halál után is jelentkeznek-e a zúzódások. És ismét rá lehet közelíteni a Baker Street 221B-re, Watson házassága válságban van, a Scotland Yardot képviselő Lestrade felügyelő hülye, mint a faszom, Mrs. Hudson, az éltes házvezetőnő pedig boldogan hozza a teát, blablabla...

Sápadt, vörös ajkú menyasszony áll az erkélyen, és két pisztolyból lövi az embereket, majd magát is, fejbe. Aztán később a férjének is ad a duplacsövűvel, pedig elvileg a boncasztalon éjszakázik. Lady Carmichael férjecskéje levélben öt barackmagot kap, ami Amerikában a halálos ítélet jele. Mycroft Holmes testvérek között is két mázsa és tizenötösével tömi a fejébe a szilvapudingot, már nincs két éve hátra, s hogy pontosan mikor zabálja át magát a túlvilágra, fogadás tárgya közte és öccse között. Watson közös nyomozásokról szóló írásai igen népszerűek, környezetükből mindenki jelentősebb szerepet akar bennük, ráadásul akadnak harcos nőjogi aktivisták közöttük, az egyik például bajuszt ragaszt, de nem ez a legrosszabb, amit megtesznek. Az ebben a szériában ábrázolt férfiatlan, okoskodó Moriarty professzortól még mindig sugárban hányok.