A negyvenes évek végének francia avantgárdja a tízes évek elején felkúszott a mozivászonra, a maga szürreális, abszurd, szertelen, bohókás és számomra meglehetősen öncélú módján. Boris Vian kultuszregényét bonyolult lehetett adaptálni, bár mióta Süskind Parfümjét kiválóan sikerült, nem lepődök meg semmin. A szójátékok mindenesetre elsikkadtak. Eleinte minden színes és vidám, az egérrel minden rendben, az ajtócsengő pókként mászik a falon, amíg Nicolas, a szakács le nem dobja valamivel, és a tévében a séf meglepően interaktív, egészen sütőben megégéséig. A fő vonal: Colin és Chloé egymásba szeretnek - nem volt hiábavaló gyakorolni a sandacsacsát - ám esküvő után a lánynak lótuszvirág kezd nőni a mellkasában, s lassan, főleg halála környékén (Colin hiába adja el a koktélzongorát és kezd el dolgozni) fekete-fehérre vált a kép.