Valódi hard rock klasszikus a világirodalmi kánonban. 1851-es első megjelenése óta minden művészeti ágat megihletett (egyéb nagy kedvenceimhez hasonlóan, mint amilyen a Drakula, vagy A Gyűrűk Ura). Az amerikai Herman Melville ifjabb korában sokat kalandozott, hajózott - természetesen a bálnavadászhajót is beleértve -, ő a legavatottabb ahhoz, hogy a leviatán enciklopédiáját papírra vesse, valószínűleg felkutatva az összes forrást, beleszőve az összes ismeretet, melyet kora felmutathatott. Cselekményben ha nem is, de az emberiség kultúrkincsében, szerzője gondolataiban, érzelmeiben dúskál ez a hatszáz oldal, melyben apróra szemügyre vehetjük a bolygón élő leghatalmasabb állat legapróbb porcikáját és rezdülését is, a nantucketi szegény bálnavadászok életével együtt, akik három évre tengerre szállnak, hogy veszedelmes foglalkozásukkal biztosítsák megélhetésüket. A Holnap Kiadó 2012-ben, a legutóbbi magyar kiadás után csaknem húsz évvel úgy döntött, hogy a várható anyagi sikertelenség dacára, a lehető legolcsóbb verzióban újra a könyvesboltok polcaira helyezi ezt a kötetet, mert hozzáférhető kell, hogy legyen (ugyanígy Emilio Salgari A fekete kalózát is - itt, kérem, valódi könyvkiadóról beszélünk, nem az igénytelen nyammognivalót ontja haszonembereknek, hanem az idők próbáját is kiállt értéket ad át az értő közönség számára).
„Észrevették már, hogy a legkiemelkedőbb irodalmi alkotások – a Moby Dick, a Huckleberry Finn, a Búcsú a fegyverektől, A skarlát betű, A bátorság vörös kokárdája, az Iliász és az Odüsszeia, a Bűn és bűnhődés, a Biblia és A könnyűlovasság támadása – mind arról szólnak, hogy mekkora szívás embernek lenni?” (Kurt Vonnegut)
"Szólítsatok Ishmaelnek", kezdi a narrátor a hosszú történetet, s apróra lefesti, hogyan talál szállást a tél elől Koporsó Péter fogadójában, s kerül egy ágyba az agyontetovált emberevő szigonyossal, a nemes lelkű Queequeggel, akivel jelentkeznek a négy tenger tájfunjában edződött, öreg és bánatos Pequod ámbráscetvadász-hajóra, melynek árbocára egy aranyat szögeznek annak számára, aki először veszi észre, hol fúj Moby Dick.
A természeti őserő (számomra kicsit sem gonosz vagy kísérteties), a vén és hatalmas, híres fehér bálna "démoni elfogulatlansággal tépi széjjel" a cetekre vadászó hajósokat. Ahab kapitány fél lábát is ő vette le, de mégsem Ahab ellenfele - az iszonyatos öregember az, aki a folyamatos baljós előjelek ellenére rémisztő megszállottsággal üldözi az egyenlítői mély vizekig. Pedig zsákmánnyal roskadásig megrakottan, tucatnyiszor is visszafordíthatná a Pequodot Nantucketnek, ahol fiatal felesége és kisgyermeke várja a valaha nemes és bátor, élete kétharmadát a nyílt vízen töltött férfit.
"...örömteli, várakozó kiáltozással szárnyaltak körbe-körbe. Az ő látásuk élesebb volt, mint az emberé. Ahab nem fedezett fel semmilyen jelet a tengeren. De egyszerre, amikor alámeredt a mélységbe, odalent eleven fehér foltot látott, nem nagyobbat a hermelinnél; a fehér folt csodálatos gyorsasággal emelkedett és növekedett, azután megfordult, és világosan kimutatta csillogó fehér fogainak két hosszú, görbe sorát, úgy siklott föl a felderíthetetlen tengerfenékről..."
