Korongvilág úszik az űrben, négy elefánt hátán, melyeket egy meteorlyuggatta páncélú óriásteknős hordoz... ám közeledik egy (mágiátelszívó) vörös csillag, s a találkozás után az idill várhatóan nem lesz kirobbanó siker... Pratchett második, szertelen, sajnálatosan túlírt regénye szervesen az első után veszi fel a fonalat: a Potens Utazó nevű űrhajó (mely a teknős nemét volt hivatott megállapítani) lesodródik a peremről, így Kétvirágra, Korongvirág első turistájára és vezetőjére, a (mágiaképtelen - képtelenség, hogy ne lenne más mód a világegyetem működtetésére!) varázslóra biztos halál vár, ám Széltoló agyában ott lapul a nyolc nagy varázsige egyike (amely igyekezne átvenni a test fölötti uralmat), s Oktávó, a grimoire újraindítja a valóságot, hogy a hatalmas varázslat kárba ne vesszen. A Láthatatlan Egyetem könyvtárosa orángutánná változik és egyéb mellékhatások lépnek fel. Hőseink az űrből Skund elvarázsolt erdejébe teleportálódnak, beszélő fák és szilíciumalapú trollok közé, majd beugranak a Halál házába, ahol az Apokalipszis Lovasai kártyáznak, sőt találkoznak Cohennel, a hatalmas barbár hőssel, aki sajna már közelebb jár a kilencvenhez, mint bármi máshoz, s lumbágóval vegyes fogtalanság gyötri, de utóbbira nem javasolt célozni előtte.