Bear, tudod, hogy szeretünk meg minden, de ez harmatgyenge. Megvannak hozzá a képességeid, hogy jó ifjúsági regényt írjál - ez még nem az. Mint többszörös apuka és főcserkész, pontosan tudod, hogy a gyerekek nem hülyék, ezt légy szíves tartsd szem előtt a későbbiekben. Ez a Beck Granger nevű főszereplőd ritka irritáló okostojás lett. "Tizenhárom éves korára Beck többet megtanult a túlélés művészetéről, mint a legtöbb katonai szakértő egész életében." Ne bassz. Ezt bár le se írtad volna. Már az első oldalakon elveszed a fejlődés lehetőségét a kis übermenschtől. A pajtásai, akiket magával hurcol a dzsungelbe megdögölni, olyanok, akiket Leacock "bamba pacáknak" nevezne. Létezésük egyetlen célja és értelme, hogy még az olvasónál is sokkal korlátoltabbak, így Beck, akit rövid életében felváltva tréningeltek a maszájok, busmanok és ki tudja még miféle természeti jóemberek, szép intelligensen a szájukba rághatja, hogy mi a szitu. Az "igyunk vizet kivágott halszemekből" és "basszuk bele a machetét a tigriscápa agyába" című jelenetek sem feltétlenül jól sikerültek vagy kellettek ide. És amit fordulatoknak szántál a végére, azokról jobb nem is beszélni. Olvasás közben végig olyan érzésem volt, mintha vasárnap reggel a Sky Channelen nem túl szofisztikált rajzfilmeket néznék. Na mindegy, próbáld újra.