Kibaszott jól írsz, Verhulst. Nagy példakép vagy. Mint Steinbeck, vagy Bodor Ádám. Hogy lehet így mesélni - durva, mocskos, emberi dolgokról ennyire higgadtan, fekete humorral? Érzéketlenül érzéssel. A zseniális Vonneguttól valójában soha nem kaptam semmit. Szóval, írjál még a rétegednek.
Amikor egy könyv elvisz egy ismeretlen hangulatú ismeretlen világba, ahová az utolsó oldal elolvastával soha nincs visszatérés: szeretem ezt megkapni. A Problemszki Szálloda egy szögesdróttal kerített belga menekülttáborba kalauzol el, ahol a világ nyomorult népeinek civilizációtól megkínzott, silány példányai várják, hátha megkapják a nem-túl-valószínű levelet menekültstátuszukról. Nagyfarkú négerek, kick-box-kedvelő, unalmukban unatkozó csecsenek, tamil tigrisek, szomáliaiak, albánok, sierra leoneiek, van itt mindenféle náció, akik hajók konténerei közé bújva, vagy kamionok rakterében kucorogva életben maradtak, hogy lebukjanak a vámvizsgálaton. A narrátor, Bipul Masli, fényképésznek indult, főleg miután szerencsésen exponált, amikor nővére agyát kiloccsantották, s nem átall egy éhező kisgyerek haldoklásán élősködni a csúcsfotó erejéig, csak a légy hiányát sajnálja. A negyedik blokkban nem túl vidám az élet. Cigarettaszálakkal fizetnek egymásnak és próbálnak... Mit is? Semmit. Kollektív nihilizmus. Ez az.
