Gaiman ismét egy rövid mesével jelentkezett, mely kedves, majdnem humoros, abszolút kötelező olvasmány, de semmiképpen nem különösebb teljesítmény, gyanús, hogy tényleg a gyermekeinek és nem az olvasóinak írta. A szöveg néha ide-oda kunkorodik, változatosan tűnnek fel betűfajták és a kötet tele van fekete-fehér illusztrációkkal, melyeket Skottie Youngnak köszönhetünk - végre fogyaszthatóak, a Coraline és a Farkasok a falban képi világa lehangolt. A jófejeskedő bevezetőt tilos elolvasni, hullafelesleges és sokat lelő a cselekményből (amit persze én is megteszek rögvest, de kint van a SPOILER ON felirat). Tehát: odahaza elfogy a tej, és az elkényeztetett kölykök nem tudják narancslével enni a kukoricapelyhet, szóval aput felriasztják újságolvasásból és lezavarják a sarki közértbe, ahonnét csak nagy sokára tér meg, s elmeséli, hogy miután sikeresen abszolválta a feladatot, glübős, takonylufi-szerű földönkívüliek ragadták el, akik fel akarják újítani a bolygót, de rájuk nyitva a tér-idő kontinuumot megszökött; aztán kalózok kapták el, hogy megetessék cápákkal és piranhákkal (utóbbiak ugyan édesvízi halak és nincs keresnivalójuk a tengerben), majd jött az időgépet feltalált stegosaurus professzor léghajón, az emberevőktől nyüzsgő dzsungel, a wámpírok, akik megennék nyersen, és kiderül, hogy tejjel és ugyanannak a tejnek tizenöt perccel korábbi verziójának összeérintésével megsemmisülhet az Univerzum... csak az nem derül ki, Neil Gaiman képes lesz-e valaha még nagyot dobni.