- Gyere... Keressünk valamerre ösvényt a másik oldalra - mondta Pipacs. – Maguk vigyázzanak Mr. Hendonra - és Braceshez fordult, megszorítva a Nagy Vadász kezét. - Ez volt az első eset, hogy ön igazi vadat terített le az írógépével.

- Sajnos, uraim - felelte drámai hangon Braces -, azt hiszem, tüszős mandulagyulladást kaptam!

Ne részletezzük, hogy Pipacs mit mondott. Ő sokszor oly közvetlenül tárgyilagos."

A rejtői életmű e darabját nem ismertem, senki sem emlegette, a címe se tetszett, erőltetettnek tűnt. Aztán az eső ott szorított valahol, ahol eredetileg nem szándékoztam éjszakázni, s elővettem az okostelefont unalom ellen. Hogy mást se mondjak, mek.oszk.hu, ott több száz kötet van fent. Ez rövid volt, meg a Kossuth Kiadó is most adta ki hangoskönyvben, annyira rossz nem lehet, gondoltam, teszek vele egy próbát.

Kellemesen csalódtam ebben a pörgős, humoros, kalandos kisregényben. A narrátor, Thomas Robin, sokkal értelmesebben és kevésbé szubjektíven tálalja a történetet, mint méltán népszerű elődei, Csülök vagy Fülig Jimmy. A címszereplő ex-sírásó, a világ legcsámpásabb embere, nagy verekedő, szóval a tipikus péhovardi mákvirág. Borneó esőerdeibe indulnak felkutatni a kétségbeesett Miss Lilian apját, koloncként magukkal hurcolva a hipochonder Nagy Írót, aki csak papíron hatalmas vadász, egyébként Pipacs ellopja a nevét, mialatt saját, rímmel el nem rontott (nem fűzfapoéta) költeményei dúdolásával csökkenti a feszültséget.