Lomb Kató (1909-2003) a második világháború bombatámadásai alatt jól haladt a nyelvtanulással az óvóhelyen... Megnyerően ír, bárcsak ilyen pedagógusok kezei alatt cseperedhetne a fiatalság, bár a nyelvtudás nem egyenlő az átadás képességével - tolmács volt, aki 16 nyelven keresett pénzt. Lingvistának nevezi magát, érdeklődése kielégítése és gyakorlati célból több nyelvet elsajátító embernek, aki a nyelvet rendnek, rendszerezhető ismeretnek tekinti. Bábel tornyát Isten és Ember közötti hatáskörvillongásként definiálja, kész vagyok a stílusától :D Ő is negatív transzferrel kezdte gyermekkorában (hibasorozat, más nyelvvel történő téves általánosítás alapján, lámpa = Lampe = tudok németül). Szerinte heti 10-12 órát kell minimálisan nyelvtanulásra fordítani (mindennap tanulni kell, de csak a figyelem lankadásáig.), továbbá az olvasás fontosságát hangsúlyozza (a könyv az új ismeretek megszerzésének legfőbb eszköze, egyszersmind a legfájdalommentesebb is), továbbá tényleg az ismétlés a tudás szülőanyja. Nyelvtehetségekben nem hisz, szerinte a siker egyenlete: ráfordított idő plusz motiváció, osztva gátlással. A tanulást vastag szótárral kezdi, melyből a szókincsen túl a szófajok egymásba alakulását is megfigyeli, ezután egyszerre jön az unalmas, kulcsos tankönyv és valami közérthető szépirodalom, később a rádióhallgatás (a videó akkor még a jövő zenéje volt, a számítástechnika nyújtotta lehetőségekről pedig nem is álmodtak). A 150 oldalnyi kötet anekdotákat is tartalmaz, melyek humorosak, tanulságosak és rövidek, művelődéstörténetiek például, vagy szinkrontolmácsságról szólnak, és nem, nem lett az eszperantó a világnyelv.