Sly 2002-ben bemutatott filmje jókora bukás volt a stúdiónak; rossznak nem nevezném, mindenesetre erősen középszerű és semmi extra. Sorozatgyilkos öldökli a rendőröket, fél év alatt kilencet, hoppá, tízet hidegre tesz, és Jake Malloy szövetségi ügynök élő telefonkapcsolatban élvezheti, hogy a felesége is így jár, miután kinézett a kukucskálón és szembejött egy fúró hegye. Malloy alkoholista lesz, vagdossa magát, emiatt elküldik a hegyekbe, egy csendes, elszigetelt, börtönszerű intézetbe (a hely az '50-es években a légierő megfigyelőhelye, majd katonai óvóhely volt), ahol kikattant rendőrtiszteket detoxikálnak, csoportterápiáztatnak. Egyből meg is kapja, hogy a három leguncsibb dolog a házikoszt, otthon baszás és az FBI, majd hóvihar vágja el őket a külvilágtól, a közöttük ólálkodó gyilkos pedig aktivizálja magát.

A nyugdíjasok hurkatöltővel c. sorozat második epizódja kellemes nepáli fegyverpornóval nyit, kedvenc elaggott zsoldosaink egy kínai pénzeszsák megmentése közben szétlövik a helyi hadsereget és megmentik Arnie-t is. Némi lazítás után (hová tűnt Mickey Rourke?!) irány a ködös albán erdőség fölött lelőtt repülőgép széfje, benne egy bánya tervrajzával,  a helyen öt tonna plutónium lapul, melyet Van Damme  pénzzé akar tenni és sajnos megöli Sly egyik emberét, szóval nem marad más hátra, mint hatalmas fogócska jobbára automata fegyverekkel szocreál díszletek között, melybe maga Chuck Norris is beszáll. A sok szar duma közé sok jó is keveredett ("béke lőporaira", stb.), lehetetlen mosolytalanul nézni A és B filmes sztárjaink önironikus cowboykalandjait, a fanyalgóknak pedig bátran üzenhetjük: mire vártatok, Nietzschére, ez egy akciófilm (méghozzá príma), kapjátok be! :)

Boldogok a birkák, bizony, és ez a könyv pont azokban a napokban talált meg, amikor különösen szenzitív voltam a felfuvalkodott emberi ostobaságra. Eredetileg Vonnegutot akartam olvasni, ám pár oldal után rájöttem, hogy most nincs türelmem a mester elszállós stílusához, ahol minden egyes mondatra koncentrálni kellene. A belga Dimitri Verhulst sovány kötetét emeltem le a tizenvalahányezer címet számláló polcról, aki  összegezte az ember kultúrtörténetét, ám ez nem sokban hasonlít például a Gombrich-féle Rövid világtörténetre, az a kiscsoportos verzió volt. Ha a szöveghez hűek akarnánk lenni, a cím Elbaszott napok egy elbaszott bolygón lenne, a szerző ugyanis ebben a stílusban vezet át bennünket az óceánból való kitotyogástól az atombomba ledobásáig. Öncélúan trágár? Ó, nem. Csupán a téma tette szükségessé, hiszen megközelítése kicsit sem mentegeti az emberi faj, amelyre "hősünk" megszólítást használ, dicsőséges pályafutását ezen a planétán, melynek jelenléte kicsit sem tett jót. Embergyűlölő? Nem az, ahogyan én sem. De nem is dugja a fejét a seggébe, naiv széplélek módjára nem kozmetikázgat, takarja el a valóságot. Konkrétumokat nem ír, az olvasónak kell korábbi tanulmányai révén rájönni, "hány óra van", és kinél tartunk. Az ősemberről nem csupán a tűz és barlangrajzok jut eszébe, hanem hogyan nyírta ki a csecsemőket, hogy újra közösülhessen a nősténnyel. Apropó, vallásosok véletlenül se olvassanak bele! A keresztény egyház anno a Harry Pottert is támadta feketemágia miatt, hát erre nem tudom, mit mondana, melyben a nép nyelvén misézni nem hajlandó katolicizmus szemforgató, pénzéhes természete nyíltan mutatkozik meg, a búcsúcéduláktól az inkvizíción át a hataloméhségig. Keresztes háborúk, rabszolgatartás, élveboncolás, éhség és járványok. Állatfajok és civilizációk kipusztítása. Mit, miért, hogyan. Verhulst nem keserű, csak szemlélődik; gyakran cinikus ugyan, de annyira groteszk világtörténelmet tapostunk ki, hogy kell is. Nem negatív az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón, hanem vicces, okos és szembesítő. Más esetleg mást mond - kinek hogy jön le. Cseppet sem kötelező olvasmány, csak szabadon választott gyakorlat, de bizonyos intelligencia- és épelméjűségszint fölött ajánlom, ha ideje egy kis feszültségoldó fekete humornak.

Kísértethistóriát írni kockázatos vállalkozás, könnyedén ellaposodhat a történet, vagy válhat nevetségessé. A fekete ruhás nő esetében semmi ilyesmiről nem beszélhetünk (bár sablonokat alkalmaz, persze), a lassú, avítt, századeleji sztori az első háromnegyed órában nem túl izgalmas, de már akkor is elgyönyörködhetünk a helyszínekben és díszletekben - angol tájon áthaladó gőzös, miazmás. Bár a kezdés erős: az első képsorokban három angyali kislány abbahagyja a babázást, az hármas ablakhoz mennek és kivetik magukat rajta. A környéken a gyerekek olyan dolgokat művelnek, mely a halálukat okozza. Zsákos Frodó Harry Potter Arthur Kipps ügyvéd egy ódon házban ügyintéz, örökösök nincsenek és el kellene adni, de a néhai Mrs. Drablow, akinek kisfia a környező mocsárba fulladt, nem nézi jó szemmel az élők világát. A film második fele olyan atmoszférát tartalmaz nem csak nyomokban, amire még Bram Stoker és Sheridan Le Fanu is elégedetten csettintene nyelvével. Kissé elszoktunk már attól, hogy könyvekből készítenek filmeket és nem fordítva, itt az újabb bizonyíték, hogy ez a helyes sorrend.

"Tulajdonképpen nem különösebben ajánlom bárkinek az életstílusomat - egy átlagembert simán hazavág. Ez nem vicc, és elmesélem, honnan tudom: 1980 körül elhatároztam, hogy lecseréltetem a véremet - tudod, ugyanaz a dolog, amin a pletykák szerint Keith Richards is keresztülment. Jó ötlet, logikusnak is tűnik, mert pillanatok alatt kitisztulsz, friss vért kapsz, és a szervezetedet nem veszi igénybe a méregtelenítés folyamata. Szóval a menedzserem meg én elmentünk az orvoshoz, aki vett egy kis vérmintát, majd visszatért a rossz hírrel.

- Nem köntörfalazok - mondta. - A tiszta vér meg fogja ölni önt.

- Micsoda?

- Magának már nem emberi vére van. És nem is adhat vért. Felejtse el, megölne vele egy átlagembert, maga annyira mérgező."

Lemmy a rocktörténelem élő legendája, 2002-es önéletrajzában elmeséli, hogyan fogott gitárt, zenélt bandákban, ette a sóletkonzervet fésűjét használva kanálként, jobb időkre várva. Aztán megalapította a Motörheadet, s lopott stúdióidőkkel, sikeres kislemezekkel felfuttatták magukat a csúcsra, ahonnét azonban már csak lefelé vezetett út. Az Ace Of Spades-re persze mindenki emlékszik, hát nem mostanában született. És bár sem zene, sem ének tekintetében különösebb meglepetésekre nem számíthatunk, a Motörhead motorja, Lemmy megmutatta, hogyan kell rock and rollt játszani és élni, sok őt túlszárnyaló zenészt inspirált, mutatott számukra utat. Jó volt elolvasni ennek a trágár, bölcs öreg rókának a könyvét, számtalan hírességet villantott fel a lapokon és végső soron többet tanulhatunk tőle, mint bármely trénertől, vagy pszichológustól. Ne feledd: nem nézhetsz ki úgy, mint akit legyőztek, az ember képes bármin túltenni magát!

A Jégkorszak alkotói egyre magasabbra teszik a lécet, és ezúttal is sikerült megugrani. A negyedik rész kicsit érzelgősre sikeredett bár, viccben és kalandban ezúttal sem szűkölködik, sőt két új főszereplőt köszönthetünk, egy büdös és dzsoffadt, szenilis agg lajhárt, aki Sid nagyija, és egy nőstény kardfogú tigrist... A motkány a kezdő képsorokban ismét beindítja a cselekményt, a Föld magja körül kergetve makkját széttagolja a kontinenseket. A három barát egy úszó jégtáblán elszakad a csorda többi tagjától - Manny lánya egyébként épp lázadó tinédzser korszakát éli -, s az elemeken túl új kihívással kell szembenézniük: őskalózokkal, akiket egy gonosz és bestiális majomkapitány vezet. Makklantisszal pedig mi történik, azt úgyis mindenki gyorsan kitalálja.

John Perry a hetvenötödik születésnapján meglátogatja felesége sírját, majd belép a hadseregbe. Lemond Földön tartózkodási jogáról, állampolgársága eztán a Gyarmati Véderőhöz köti, mely nem sokra menne a nyugdíjasok elaggott porhüvelyével, de megvan rá a technológiája (az űrben cserélte vagy csatában szerezte), hogy mesterségesen növesztett, biológiailag húszéves testekre váltsa őket, mely erős, gyors, nehezen elpusztítható. Intelligens vér, macskaszemek, agyba épített számítógép - mindez az emberiség fennmaradásához szükséges háborúhoz kell egy ellenséges univerzumban, melyben hemzsegnek a hasonló technológiával és túlélési feltételekkel rendelkező idegen fajok. A rövid kiképzést követően indulhatnak a bevetések, melyek biztosítják arról, hogy az emberek éppoly embertelenek lehetnek, mint a szörnyek. Kolóniát elpusztító penész, főzőműsorban embereket alapanyagnak használó lények, kilencvenötezer életbe kerülő multiverzum-ugrás, halottak génjeit felhasználó Szellemhadtest, van itt minden, mi szem-szájnak ingere. Az ezredforduló után is írnak sci-fit, bár a műfaj fénykora óta eltelt pár évtized. Ha megjelennek e könyv folytatásai, mindenképpen elolvasom azokat is, bár valódi élettapasztalatot nem, csak szabálykövetést érzek a lapokon. Egy termék valakitől, aki nagy erőkkel igyekszik jó fejnek lenni.

A Capcom túlélőhorror videójáték-ciklusa a műfaj egyik csúcsa, modern mitológiát teremtettek a borzongani vágyók számára. A Resident Evil márkanév alatt született élőszereplős "filmek" alulról basszák a nullát: örökké a rendező csontrakéta feleségét kell bámulni szedett-vedett, összelopkodott sztorikban. Szerencsére a japánok nem hagyták ennyiben a dolgot, s az eredeti hangulatot időről-időre elénk idézik a játékok átvezető animációihoz hasonló CG filmen. A Kárhozat című epizódban régi ismerősünkkel, Leonnal találkozhatunk, aki az elmúlt évtized összecsapásai hidegvérű, fanyar humorú profivá érleltek, rendőrből az Államok különleges ügynökévé avanzsált, s most egy történelmi kelet-európai városban bukkan fel, ahol a helyi háborúban bio-organikus fegyvereket vetettek be. Egy újonnan felfedezett parazitának köszönhetően a szörnyek végre irányíthatóvá váltak, mester-szolga kapcsolat lehetséges, így tesztelhetjük is, nyalakodókkal le lehet-e nyomni egy Tyrant-et.

Alien: 1979. Aliens: 1986. Prometheus: 2012. Alien/s 2.0? Az ősbemutató előtt ínycsiklandóbbnál ínycsiklandóbb trailerekkel fokozták a várakozást, míg lehet, a legjobb részletek elpuffogtatásával túl is fokozták. Mi maradt végül? Az első nézés után nehéz megmondani, újra kell, nincs mese, kötelező jelleggel, még ha sok rajongó utálja is. Az első felét untam, aztán elkezdtem picit kedvelni, pedig vagányság, na az aztán szemernyi sincs benne, a dialógusok plöttyedtek, a történések visszaköszönnek korábbról. Ridley Scott vélhetően megpróbálta minden idők legjobb sci-fijét összehozni, de hiába a csili-vili trükkorgia, az első, műfaj- és korszakalkotó részt meg sem közelíthette, harminc év technológiai fejlődés ide vagy oda. Kevesebb deja vu és szenvelgés kellett volna ehhez, és persze olyan zene, amelytől nincs az első perctől az utolsóig hányingere a nézőnek. Hitelesség sem ártott volna. Bár a Jurassic Park "csak" egy családi film, kőkemény tudományos alapokra építkezett. A Prometheus esetében ilyesmiről szó sincs, pedig témája, ez a Teremtő-keresés érzelmeket hallucináló androiddal szükségessé tenné. Megérte rákölteni azt a 130.000.000 dollárt? Nyilvánvalóan. Lesz folytatása? Több, mint valószínű. Érdemes lett volna intelligens forgatókönyvet írni alá? Hát persze.

Szóval, tudósok bolygónk több régiójából származó régészeti leletén is megtalálják ugyanannak a csillagrendszernek a térképét, s a halhatatlanságra vágyó Weyland az eredetet keresve odaküld egy űrhajót.....

Ez az a film, mely egyöntetűen pozitív fogadtatásra lelt a közönség kebelében. Komolyan. Kicsit sem osztotta meg a mozilátogatók seregét. Amikor bemutatták, még hetekig lelkendeztek az ismerősök a méltán népszerű kék közösségi oldalon, hogy hű, meg ha, meg de jó volt, meg nézzétek meg! Élőszóban dettó. Ilyet még nem tapasztaltam, szóval ha lenne bármi okom a fanyalgásra, most akkor sem tenném. A több éve tartó szuperhős-dömping hozadéka, most egy crossoverben hat főhőst összeraktak. Persze ellenfélről gondoskodni muszáj, különben hála jól fejlett egójuknak előbb-után egymást vernék laposra, és a Földön hiába keresnénk méltót, mert ezek a fiúk/lányok fél pillanat alatt csapnák szét a fejét Manhattan tetszőleges felhőkarcolójának sarkán. Tehát Loki, a cselszövő isten megérkezik Asgardból, hosszútávú célja, hogy a Tesseract nevű energiakocka segítségével kaput nyisson az űrre, ahonnét szörnyek áramlanak át és leigázzák neki a Földet. A S.H.I.E.L.D. nevű terrorelhárító szervezet igazgatója helikopterbe oltott anyahajóján összehozza hát Vasembert, Hulkot, a Fekete Özvegyet, Sólyomszemet, Amerika Kapitányt és beugrik Thor skandináv viharisten, Loki enyhén frusztrált féltestvére, hogy jó adag humor és elképesztő látványorgia közepette életben tartsák a kedves emberiséget. Tony Stark természetesen hozza a formáját, másik kedvencem, amikor a kedves, tépelődő tudós átváltozik végre dühöngő zöld óriássá; megfogja az első repülő csontvázbálna orrát úgy, hogy az rögtön feltorlódik, de a nyikhaj istenkét sem túl kíméletesen csapkodja a padlóba.

Valódi hard rock klasszikus a világirodalmi kánonban. 1851-es első megjelenése óta minden művészeti ágat megihletett (egyéb nagy kedvenceimhez hasonlóan, mint amilyen a Drakula, vagy A Gyűrűk Ura). Az amerikai Herman Melville ifjabb korában sokat kalandozott, hajózott - természetesen a bálnavadászhajót is beleértve -, ő a legavatottabb ahhoz, hogy a leviatán enciklopédiáját papírra vesse, valószínűleg felkutatva az összes forrást, beleszőve az összes ismeretet, melyet kora felmutathatott. Cselekményben ha nem is, de az emberiség kultúrkincsében, szerzője gondolataiban, érzelmeiben dúskál ez a hatszáz oldal, melyben apróra szemügyre vehetjük a bolygón élő leghatalmasabb állat legapróbb porcikáját és rezdülését is, a nantucketi szegény bálnavadászok életével együtt, akik három évre tengerre szállnak, hogy veszedelmes foglalkozásukkal biztosítsák megélhetésüket. A Holnap Kiadó 2012-ben, a legutóbbi magyar kiadás után csaknem húsz évvel úgy döntött, hogy a várható anyagi sikertelenség dacára, a lehető legolcsóbb verzióban újra a könyvesboltok polcaira helyezi ezt a kötetet, mert hozzáférhető kell, hogy legyen (ugyanígy Emilio Salgari A fekete kalózát is - itt, kérem, valódi könyvkiadóról beszélünk, nem az igénytelen nyammognivalót ontja haszonembereknek, hanem az idők próbáját is kiállt értéket ad át az értő közönség számára).

"Szólítsatok Ishmaelnek", kezdi a narrátor a hosszú történetet, s apróra lefesti, hogyan talál szállást a tél elől Koporsó Péter fogadójában, s kerül egy ágyba az agyontetovált emberevő szigonyossal, a nemes lelkű Queequeggel, akivel jelentkeznek a négy tenger tájfunjában edződött, öreg és bánatos Pequod ámbráscetvadász-hajóra, melynek árbocára egy aranyat szögeznek annak számára, aki először veszi észre, hol fúj Moby Dick.

A természeti őserő (számomra kicsit sem gonosz vagy kísérteties), a vén és hatalmas, híres fehér bálna "démoni elfogulatlansággal tépi széjjel" a cetekre vadászó hajósokat. Ahab kapitány fél lábát is ő vette le, de mégsem Ahab ellenfele - az iszonyatos öregember az, aki a folyamatos baljós előjelek ellenére rémisztő megszállottsággal üldözi az egyenlítői mély vizekig. Pedig zsákmánnyal roskadásig megrakottan, tucatnyiszor is visszafordíthatná a Pequodot Nantucketnek, ahol fiatal felesége és kisgyermeke várja a valaha nemes és bátor, élete kétharmadát a nyílt vízen töltött férfit.

"...örömteli, várakozó kiáltozással szárnyaltak körbe-körbe. Az ő látásuk élesebb volt, mint az emberé. Ahab nem fedezett fel semmilyen jelet a tengeren. De egyszerre, amikor alámeredt a mélységbe, odalent eleven fehér foltot látott, nem nagyobbat a hermelinnél; a fehér folt csodálatos gyorsasággal emelkedett és növekedett, azután megfordult, és világosan kimutatta csillogó fehér fogainak két hosszú, görbe sorát, úgy siklott föl a felderíthetetlen tengerfenékről..."

"A második világháborúban harcoló katonák mindkét oldalon hülyére speedezett állapotban töltötték életük nagy részét - mindaddig, amíg a tábornokok rá nem jöttek, hogy nincs sok értelme annak, hogy a sereg képes öt perc alatt háromszáz mérföldet masírozni, ha a következő hét paranoiás őrületben telik."

A Sötétség Hercege lepődött meg a legjobban, amikor a londoni Sunday Times Magazine felkérte állandó cikkírónak (vagy inkább cikkbediktálónak, diszlexiája, figyelemhiányos viselkedészavara és egyéb okok miatt) "Egészség és emberi kapcsolatok" rovatába. Ozzy az elmúlt negyven évben - melyre bár nem igazán emlékszik - gyakorlatilag minden legális és illegális kemikáliát beszedett, napi több üveg konyakot döntött be, klinikai altatásban is tartották kvad-baleset miatt, szóval már rég halottnak kellene lennie, ráadásul hipochondersége miatt a gyógyszerek hatásai és mellékhatásai a kisujjában vannak. Igaza lehetett a Sunday Timesnek, ideje, hogy a bizonyítottan neandervölgyi génekkel is rendelkező rock and roll sztár átadja bőséges élettapasztalatát az utókor okulására. Az anyagot talán szakértőkkel is átfésültették, mert a humoron túl a tanácsok használhatósága is megfelelő. Csak kölcsönben volt nálam, de a felét kiolvasva megvettem a kötetet, pár évente újraolvasandó (bár a zenéjét sosem szerettem, lehet, az önéletrajzát is újra kellene már, Lemmy Kilmister Fehércsíklázáról nem is beszélve...). Még Ozzy is, aki minden ember által ismert drogot kipróbált, azt vallja, hogy a cigaretta a leggonoszabb, szóval határozzátok el a leszokást még ma, kedves blogolvasó gyerekek.

Dél-Afrika már jó pár remek vígjátékot adott nekünk... A fehér Rhino orvvadászokat kerget fogadott lányával, Tienkie-vel, akinek valójában a fekete Zulu az apja, aki börtöntöltelék az Államokban, de épp hazatoloncolják. Gyermekkorukban Rhino és Zulu barátok és hétpróbás csirkefogók voltak, így negyed évszázad múltán egy félmillió dolláros csekk újra összehozza őket. Ellenségük, az újfasiszta főrang Diehard villájában is megfordulnak, ellenkező bőrszínűre maszkírozva. Diehard nője a fajgyűlölő, idősödő végzet asszonya, Rowena, aki Rhino felesége volt, és nem is sejti, hogy Tienkie és a walesi herceg csemetéje miatt uracskájával együtt mekkorát fog szívni a mozi végén csapdák során át.

Látványosan bárgyú. Talált, süllyedt.

Persze, általános iskolában játszottunk Torpedót órán pad alatt négyzetrácsos füzetlapon, már akkor is óriási marhaságnak tartottam, de az álmomban sem jutott volna eszembe, hogy ebből a heroikus alapanyagból még filmet forgatnak egy szép napon. Az emberiség üzenetet küld a kozmoszba, egy Föld-szerűnek tűnő bolygóra, hogy helló, itt vagyunk, a harcias űrlények pedig jönnek. A technológiájuk persze kenterbe veri a miénket, nagyokat tudnak lőni ám, tiszta szerencse, hogy tök hülyék és a reakcióidejük borzalmasan lassú, energiapajzsuk is hiába van, nem használják önmaguk védelmére, szóval a hős amerikai lélek AC/DC-re, még a legásatagabb hadieszközökkel is lepuffogtathatja őket. Remélem, nem lesz folytatás (bár a végefőcím utáni képsorok sajnos ezt vetítik előre), ugyanis logikusan arról kellene szólnia, hogy az anyabolygóról ideküldenek egy flottát, amely az Egyesült Államokat esély nélkül belerobbantaná a Csendes-óceánba.

Ebben még szerepel Ryan Dunn, aki 2011 derekán részegen, 210 km/h-val levette a szalagkorlátot, majd fának csapódott a kigyulladt Porscével - gondolom, utólag csak azt bánná, hogy nem látta a kamera. Szeretjük a Jackass-es kaszkadőröket, mert önveszélyesek, kompromisszummentesek és egyfolytában röhögnek, önmagukon is. Johnny Knoxville ijesztő ütemben öregszik, amúgy minden oké, felökleltetik magukat bölénnyel/kossal/bikával, megharaptatják magukat kutyával, megisznak egy pohárnyit a kövér ember verejtékéből, van foghúzás Lamborghinivel, Steve-O-t fellövik két daruskocsi között teli mobilvécében bandzsidzsampingolni, az operatőr továbbra is rendszeresen kidobja a taccsot, szóval még mindig ezt nézzétek, gyerekek, mint a tévéhíradót.