Egy újabb adaptáció, és meglepő módon egy újabb kifejezetten érdekes adaptáció. Sikerült a viktoriánus érát átmenteni a XXI. századba, remekül ível a zene és pörögnek a képek (néha SMS-ekkel és egyéb feliratokkal a képernyőn), a párbeszédek és a szereplők okosak. Dr. John Watson katonaorvos Afganisztánban golyót kapott a bal vállába, s remegő kezű, bottal sántikáló félnyomorékként tért vissza Londonba, de mindez csak pszichoszomatikus tünet. Nemhogy poszttraumatikus stresszt nem kapott, épp ellenkezőleg: vágyja a csatateret, de csak később jön erre rá: amikor nyomozás közben már fut és biztos kézzel lő. Albérletet keres, bár nem hiszi, kellhet bárkinek egy ilyen lakótárs. Ugyanilyen kétségei vannak Sherlock Holmes-nak, aki egyesek szerint pszicho-, de valójában csupán szociopata, s következtető képessége révén a Scotland Yard tanácsadója. Nikotint használ a gondolkodás felpörgetésére, de a pipa már a múlté, nikotintapaszt ragaszt az alkarjára, mindjárt hármasával. A két férfi beköltözik a Baker Street 221B-be, s első esetük, a „Rózsaszín tanulmány” (Sir Arthur Conan Doyle: A bíborvörös dolgozószoba c. novellája alapján) nem várat sokat magára. Adott négy halott. Mérget vettek be, látszólag önként, az eseteket csak a halál módja látszik összekötni. A második epizódban sárga spray-vel fújt jelek tűnnek fel, például egy biztonságosnak hitt bankban, s a graffitik a kínai műkincscsempészekhez vezetnek. A harmadik epizódban feltűnik Holmes nagy ellenlábasa, Moriarty - bár ne tenné, ritkán látni ilyen szánalmas figurát. Mindenesetre annyira unatkozik, hogy gyilkossági ügyek gyors megoldására készteti hőseinket, különben random felrobbant pár londoni nyomorultat.

Konyha nélküli óceánjáró közlekedik Amerika partjai és a világ egyéb részei között; a neve Virginian, kapitánya - legalábbis a show kedvéért - klausztrofóbiában szenved, a kormányos vak, a távírász dadog, az orvos kiejthetetlen nevű, a történetet pedig a trombitás mondja el nekünk. Az Atlantic Jazz Band trombitása, aki a világ legjobb zongoristájával, Danny Boodmann T. D. Lemon Novecentóval zenélt együtt. Őt csecsemőkorában egy tengerész találta az első osztály báltermében, egy citromosládában a zongorán hagyva, nyilván az emigránsok búcsúajándékaként, cserébe a függönyökért és lepedőkért, melyekből a nincstelenek az ígéret földjére lépés előtt ünneplő ruhát varrtak maguknak. Novecento a hajón cseperedik fel s éli életét, varázslatosan zenél harmóniában a tengerrel, a létezés egyéb részeit/helyszíneit/tartozékait a több ezer utas elbeszélése alapján ismeri meg, lezongorázza a "dzsessz feltalálóját" egy rövid párbaj keretein belül, s a tökéletesen uralt nyolcvannyolc billentyű végességében leszámol a boldogtalansággal.

Tanulságos, mindenkinek el kell olvasnia. Nem csupán amiatt, mert a szerző valószínűleg sokkal többet játszik a számítógéppel, mint amennyit olvas, de kellően önkritikus, és ilyeneket ír le, hogy "számtalan esetben lett botrány abból, hogy a raktárosok úgy kezelték az árut, mintha disznóbelet lapátoltak volna a vágóhídon. Jött a millás plazma, aminek a dobozát sniccerrel vágták fel, aminek következtében a leendő vásárlónak meg kellett barátkoznia egy ökörhúgy mintázatú vájattal, ami a műanyag ház tetejét díszítette". De jelentősen bővíti ismereteinket életünk emblematikus helyszínéről, a hipermarketről, s azon keresztül társadalmunkról, úgy általában. Emberünk Kelet-Európa egyik legzűrösebb Tescójában, a Fogarasiban kezdte pályafutását, mint részmunkaidős kocsitologató, körülötte ködmönös romák árulgatták késeiket, s a balhékat a biztonságiak a frankó hentesek és füvező pékek segítségével tudták hatékonyan kezelni. Közben mindenki lop, az amatőr és profi áruházi tolvajok csak hagyján - a szerző kedvelt fordulatával élve, rést a pajzson leginkább a dolgozók tudtak/tudnak ütni, legfőképpen az igazgatók. Ezalatt az áruház is ott palizza be a a vásárlóközönséget, ahol éri (például a leárazások nem a legutóbbi árhoz, hanem a valaha volt legmagasabb árhoz képest számítandók). Nem mondom, hogy kritika nélkül higgyük el, némelyik sztori kicsit instabil, de a többség ül. Ahol egy átlag napon három-kilencmillió forintos forgalommal számolhatunk per óra, biztos, hogy stiklikből nincs hiány

"Közelgett az év legszebb ünnepe, már kövér pelyhekben hullott a hó, a várost belengte a mézeskalács illata, mindenki készült a szeretet ünnepére, csak nálunk volt kurva sok ember, aki halat akart venni. A hal az egy érdekes jószág. Magyar ember kétféle helyzetben, kétféle fajtát fogyaszt. Az egyik a hekk a Balcsin, a másik a ponty karácsonykor. Tekintettel arra, hogy még nem sikerült az üzletláncnak bekebelezni a Balaton parti lángossütőket, az utóbbiról mesélek maguknak. A Tesco hamar felismerte, hogy a halak természetes közege a víz. Innen már csak egy lépés volt eljutni oda, hogy ha élő halat akarnak árulni, víz is kell hozzá. A vizet meg a legjobb akváriumban tartani, mert ugyebár a hal abban él. El is készült az akvárium a Fogarasi úton. Uniós szabályok szerint 500 pontyot volt képe befogadni. Illetve nem tudom, hogy ez valójában uniós szabály volt-e, a lényeg az, hogy kábé ötszáz hal fért el benne el kényelmesen és gondolom, az Unióban ez szempontnak számít. Ha nagyon akartuk, akár hétszázat is bele lehetett gyömöszölni, de a Tesco nemcsak nagyon, hanem nagyon-nagyon akart, és lám, az akarat csodákat teremt, 1200 rémült pontyot sikerült összezsúfolnunk az ötszázas helyen. A halpultos csávó még meg is jegyezte, hogy bassza meg a kurva élet a kibaszott pontyokat, hogy nem bírnak kocka alakúak lenni, mert akkor kevesebb víz kellene közéjük. Hát ez volt a helyzet karácsonykor. Ekkor született meg az ominózus tábla, amely azóta többször körbejárta az internetet, miszerint vigyázni kell, mert a hal kiugrik. És valóban, számos esetben kellett a padlón vergődő halakat kerülgetni a vásárlóknak, ami nem kedvezett a halvásárlás karácsonyi hangulatának és így nem gyakorolt jótékony hatást a brutális mennyiségű ponty fogyására. Ekkor történt az, hogy jött egy jobb érzésű hölgy, aki számon kérte a halpultoson az embertelen, illetve jelen esetben haltalan körülményeket. A csávó csak annyit tudott felelni, hogy sajnálja, de nem tehet semmit. (Ő találta fel a kocka alakú pontyot.) Dehogynem - mondta a nő. - Például hívhatja az áruház-igazgatót. Na, ez a néni nem tudta mit kért. Megjelent E., aki aznap annyira agresszív volt, hogy szerintem üvöltve álmodott. Lendületből lebaszta a nőt, mondván, ne tessék dumálni, akkor kellene megnézni a halakat, amikor a maradékot majd holnap élve bedobják a tömörítő gépbe. Ez volt ugyanis az a masina, amivel a hulladékot préseltük össze. A nő majdnem elájult és sietve távozott az áruházból. Halat nem vett."

Számomra a legeslegjobb videójáték valaha. 1996-os, mondhatnám, hogy elrepült fölötte az idő vasfoga, de nincs így, minden félévben muszáj újrajátszanom. A történet, a hangulat, a pályák, az ellenfelek, a zenék, a hangok, a látvány, minden annyira okosan, igényesen megtervezett, letesztelt, hogy döbbenet. Kocka, persze. Nincs túlspilázva, mégis élethű. A készítők nehéz, ám maximális játékélményt adó kalandot alkottak, melyet nem a játékos szívatásával akarták bonyoltani. Fantasztikusan átélhető, nagyon metál. Erről a helyszínek is gondoskodnak, pl. a Nagy Fal alatti kínai labirintus, rozsdálló olajfúrótorony, a jeges óceánban elsüllyedt hajó, s a zord Himalája. Minden pályán (melyeket jól ki kell ismerni, ha rá akarunk találni, mit nyitott adott kapcsoló, melyik tömböt hová kell tolni) három sárkányszobrocska rejtőzik: egy kő, egy jáde és egy arany, s ha mindhármat összeszeded, fegyvert/lőszert kapsz jutalmul. Mindjárt az elején gránátvetőd is lehet, s itt az egyik titkos helyen találkozhatsz csak a játékban dinoszauruszokkal, ugyanis a barlang mélyén két T-Rex rohangál, visszautalva Lara Elveszett Völgy-béli kalandozásaira. A kapaszkodás nem automatikus, külön gombot kell hozzá nyomva tartani, ahogy külön billentyű van a fáklyához is (mert torkolattűzzel világítani meg a sötét sarkokat macerás). És lehet felugrálni magaslati pontokra, hogy a leggyengébb, páros pisztollyal végezd ki akár a legerősebb ellenfelet, mint egy gépágyús motorosszán, vagy a Talion katakombái vaksötétjéből kitört, üvöltöző yetik hordája. A cél: megszerezni a tőrt, mellyel ha feláldozod magad, sárkánnyá változol. Erre hajt a maffiafőnök Bartoli,  válogatott nehézfiúi hada biztosítja a lelődöznivalót fantasztikus pályák hosszú során át.

"A szökés három tényezőtől függ: az alaprajz ismerete, a rendszer átlátása, és segítség a falakon kívülről. Ha megvan az alaprajz, ismerjük a gyenge pontot." Ray Breslin valaha ügyész volt, most börtönöket tesztel, belülről. Mindenhonnan sikerül megszöknie, tapasztalatairól könyvet is ír, amit egy szép napon ellene fordítanak. Annak alapján tökéletesítik ugyanis a Sírkő nevű intézményt, aztán elrabolják és elhelyezik benne, akarata ellenére és társai tudta nélkül. Üvegkalitkából nézheti a fekete maszkos őröket, ám mi mást tehetne, elkezd adatokat gyűjteni a szökéshez, melyre gyorsan társat talál Emil Rottmayer személyében... Stallone és Schwarzenegger közös mozija a legmesszebbmenőkig nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, unalmas és humortalan volt, némi heroizált lövöldözéssel a végén. Nem is értem, hogyan bólinthattak rá pont ők erre az érdektelen forgatókönyvre.

A könyv második fele alapján forgatták, ugyebár, s La Rochelle-nél még vígan a protestánsok fejére lehet döntögetni a bástyafalat egy laza vallásháború keretein belül, de a sztori vége felé már akadtak volna igencsak fajsúlyos jelenetek, melyeknek közük sincs az első rész kardcsörgetős, szívassuk a bíboros gárdistáit jellegű vicceskedéseihez, s a rendező ezekkel láthatóan nem is tudott mit kezdeni. Ahogy a Milady az ujja köré tekeri szigorú, puritán börtönőrét, hogy megölesse vele Buckinghamet - hát Felton korántsem ilyen bárgyú, ágrólszakadt orangután volt, és nem adta olcsón az urát. A Milady fölötti ítélet kimondása - a könyv egyik legfelemelőbb és legsúlyosabb fejezete - is buta és plöttyeteg lett. D'Artagnan szerelméből, Constance-ból már idejekorán ügyefogyott komikát faragtak, ennek megfelelően halála sem lehetett drámai. D'Artagnan megöli Rochefort grófot? Mifaszom van!? Senki sem szólt a rendezőnek, hogy helló, Dumas írt ám több könyvet is még, s ez a két ember a Húsz év múlvában már barátok? Ráadásul egy olyan jelenetsor végén szúrja le, ami inkább hasonlít majomtangóra, mint párbajra. Richard Lester bárcsak inkább forgatott volna még egy bohóckodós Beatles-filmet, ezt a képességeit meghaladó anyagot illett volna másra bízni.

Nagyon sokáig kellett rá várni, de megtörtént: készült egy újabb Tomb Raider-kaland, mely méltó a névre. Nem olyan gyönyörteljesen hard hangulatú, mint a második rész. Nem olyan hosszú, nem olyan nehéz. De azon vettem észre magam, hogy átélem, tetszik és izgulok, hogy magamtól akarom kitalálni, mit, hogyan kell tenni, nem utánanézni, csak legyünk túl rajta. Az újítások végre tényleg jók, például a peremeken néhol nem lehet időzni, mert omladékosak, vagy a kötélben végződő csáklya, mint nélkülözhetetlen eszköz (ugrásokhoz és tárgyak elhúzásához). A magnéziumfáklyát testen hordott elemlámpa váltotta fel, ahogy a next gen kedvéért a tervező Eidos a grafikai céget Core-ról Crystal Dynamics-ra cserélte. Akrobatizálás, problémamegoldás egzotikus tájakon, és a szokásosnál talán kicsit több ellenfél lelövöldözése - kiváló móka!! :D Néha Ducati nyergébe ülve száguldhatunk, s kedvenc páros pisztolyunkon kívül csak egyetlen fegyverünk lehet (hasznos olyat választani, amivel pontosan lehet távolra célozni), nem számítva persze a gránátokat.

Lara édesanyja eltűnt egy nepáliai repülőgépszerencsétlenségben, őt keressük, és az Excalibur darabjait. A bolíviai preinka civilizáció, Tiwanaku romjai között kezdődik a kutatás, majd a poros, perui Paraisóba jutunk, ahol már sok fegyveres vadászik ránk. Egy víz alatti szikla alá szorulva Lara megtalálja barátnőjének, Amandának a magasszárú tornacipőjét - csak azt, csontváz nélkül. Valaha egy csápos, füst-szerű démon elől menekültek ebben a labirintusban. Tokióban ujjat húzunk a yakuzával, majd Ghána dzsungelein át a fagyos Kazahsztánban folytatjuk utunkat. Itt összefutunk a sokkal érettebb és tetováltabb Amandával, aki egy amulettel ránk idézi a démont, mely ellen egy Tesla-féle mágneságyú jó ellenszernek tűnik. A szálak Arthur király Albion-béli sírjába vezetnek, ahol koporsókon csónakázunk és egy tengeri kígyót is le kell fejeltetnünk hullórostélyokkal. Targoncával tönkretenni a halálos lándzsa-csapdákat megfizethetetlen élmény! Némi nepáli jégfalakon ugrálás után visszatérünk a bolíviai rúnakövek köréhez, ahol hajszál híján meglesz Croft néni, de Amanda elteleportálja Avalonba, remélem, egy hasonlóan zseniális folytatás erejéig.

10x6 perces websorozat, valójában kamaradráma, mely úgy kezdődik, hogy egy feketébe öltözött férfi beül egy festettüveg-ablakos, mécsesektől megvilágított templom gyóntatószékbe, ahol a pap hiába próbálja a szokásos prédikációit elsütni - ez nagyon nem az a szituáció. A férfi hivatásos bérgyilkos, már megölt párat, akik rászolgáltak, s ma este újabb gyilkosságot szándékozik elkövetni. A pap, akarata ellenére, kénytelen végighallgatni őt, sőt őszintén válaszolni kérdéseire, ha nem akarja, hogy a padsorokban énekelgető két ártatlan nő pályafutása végére hangtompítós pisztoly tegyen pontot. Az idegen azt mondja, hogy a Gonosz természetét jött megérteni. Teológiai jellegű vitába bocsátkoznak, egyáltalán nem kifelejtve a valóságot, és ahogy telik az idő, egyre inkább úgy tűnik, a pap dogmái hajítófát sem érnek.

Ez az annyira-sablonmentes-amennyire-csak-lehet mese fölöttébb elolvasandó, húzzuk magunkra a színes koponyás takarót és vágjunk bele! Szeretünk ijesztegetni, ijesztve lenni, és nehezen eldönteni, vajon tényleg a természetfeletti világ dugdossa-e át sötét ujjait valóságunkba? Számoljunk hát tízig, vegyünk nagy levegőt és ugorjunk fejest Szécsi Noémi világába, mely a borító szerint 10-14 éveseknek íródott, ez azért elég zavarbaejtő, ugyanis 1.) soha nem láttunk még művet ilyen szűk korhatárba besorolni, 2.) nyelvezete és gondolatisága okán fölnőttek is bőven olvashatják. Persze én lennék az utolsó, aki degradálja a gyerekeket, de mégsem láttam mégy ilyen jófejenfölnőttes mondatokat gyakran, miszerint Dalma néni, belépve az osztályterembe „talán arra gondolt, van-e még ideje bedobni egy jó erős feketekávét a tanáriban, hogy felpörögjön a másodikosok nyelvtanfeleltetésére”, vagy amikor a rossz magaviseletű ikrek, Döme és Domi „egymás püfölése helyett inkább fogócskába kezdtek, talán azért, mert a néni éppen a kungfuóráról hozta el őket, és még bennük volt a belső béke”…

Történetünk legfőbb helyszíne, a Mandragóra utca hetes szám alatti bérház anno boszorkánytelekre épült, ahol bőviben tenyészett a mandragóra, üröm és macskamenta. Csudálatos egy régi épület, és akkor még dunsztunk sincs, kik ólálkodnak a pincéjében! A halloweenparti vendégei mindenesetre meglehetősen autentikusak, talán nem ártana Luca-napján tényleg faragni kezdeni azt a széket... Található a közeli gyalogosátjárónál egy meglehetősen rosszindulatú közlekedési lámpa, mely mindig hosszú pirosra vált, amikor az óvatos Ida és a tűzrőlpattant Tamara amúgy is késésben van iskolába menet. Találkozhatunk egy gazdátlan kutyával, amely mintha mindent megfigyelne és nem az elvárható reakciókat mutatja a tornazsákból előhúzott falatok láttán (még ha azok kilapulás és szagfelszívás előtt valóban ínycsiklandóbbak lehettek is). Ott van aztán a száz év fölötti, kolibripongyolás-parókás néni, aki úgy lakik a lakásában, mintha nem is lakna ott senki, közművek kikapcsolva, az éjjeli lámpa áramát egy hiperaktív hörcsög fejleszti, a spájzban. befőttesüvegekben pedig napfény és egyéb hasznos holmik lapulnak, amelyek hasznosak lehetnek, ha meg akarunk szabadulni a jófekvéses ingatlanügynöktől, továbbá Ida anyukája elhagyottsága okán lidércmágnesként működik, és új hódolójának fura a lába, naszóval ezt a pasit sem ártana kiiktatni.

Égei-tenger, Görög-szigetek; a török partoknál lévő Kheroszon ezerkétszáz brit katona várja a sorsukat megpecsételő német inváziót. A szigetet kiüríteni lehetetlen, ugyanis a szomszédos Navarone erődjének két gigászi, radarirányítású lövege ellenőrzése alatt tartja a körzetet. Az ágyúk sziklafal és a légvédelmi ütegek védelmében lebombázhatatlanok, az ellenük küldött cirkálókat elsüllyesztik, az ejtőernyővel ledobott diverzánsok pedig eltűntek. Az egyetlen esély egy gerillaegység szabotázsakciója, a sziget egyetlen őrizetlen pontja pedig a megmászhatatlan, sima, függőleges déli sziklafal. Itt jön képbe a világ legjobb hegymászója, az új-zélandi Keith Mallory százados, aki Andreával, a hatalmas termetű göröggel (aki mellesleg alezredes), az amerikai Millerrel, a robbanóanyagok szakértőjével, és maroknyi osztagával nekivág, hogy a természet erőit és a nácik legjobb hegyivadászait legyőzve megsemmisítse azokat az átkozott ágyúkat... A szerző, a skót Alistair MacLean, aki maga is harcolt a második világháborúban, kiemelkedő regényt írt, mely a témaválasztás dacára mélyen emberi. Bár egy-egy rossz magaviseletű nácit fellőnek a falra, Mallory és emberei lehetőleg kerülik a vérontást (még ha ezzel saját és ezerkétszáz bajtársuk életét sodorják is veszélybe)... Hőseink fanyar, csipkelődő humora élvezetes, az ellenfelek húzásai okosak, a színes, hiteles leírások feledhetetlenek - ez a kötet számomra a szórakoztató irodalom műfajának egyik csúcsteljesítménye.

" - Nem is a terve miatt aggódom - mondta őszintén Mallory, - hanem amiatt a láda miatt, amin ül. Egy hadihajó fölrobbantásához elegendő robbanóanyag van benne. És maga csak három lábnyira ül a tűztől. Ez nem biztos, hogy jót tesz az egészségének, Louki.

Louki bajusza végét csavargatva zavartan fészkelődött a ládán.

- Azt hallottam, hogy az ember nyugodtan bedobhatja a TNT-t a tűzbe, és az szépen elég, mint a jó gyantás fenyőág.

- Pontosan így van - hagyta rá Mallory. - Akár meg is hajlíthatja, eltörheti, reszelheti, fűrészelheti, ugrálhat rajta, rávághat egy kőtörő kalapáccsal, és semmi sem történik, legfeljebb egy kis izomlázat kap. De ha a TNT valamilyen meleg, nedves helyen izzadni kezd, és azután a váladék kikristályosodik..."

Bár a hangzatos címet a kiadó választotta, minden ízében borzalmas, mert valós. A nagyváradi Dr. Nyiszli Miklós az első magyarországi deportáltakat szállító vonattal érkezik Auschwitzba, s még nem tudják, hogy e név a Harmadik Birodalom legnagyobb - akár ötszázezer főt befogadó - megsemmisítő lágere. A zsidórámpán Dr. Mengele szelektálja az érkezőket, s őt mint német egyetemen végzett, törvényszéki orvostanban jártas kórboncnokot nem küldi a barakkokba. A narrátor józanul, pontosan veti papírra a tapasztaltakat, az olvasó szinte jelen van a villanyáramot vezető drótkerítések, az ívlámpák, a vaskapuk, az őrtornyok világában. Négy kémény: krematóriumoké. "Az enyhe szél felénk hozza a füstöt. Égő hús, pörkölődött haj émelytő szaga üti meg az orromat. Orvos számára ismerős szag ez! Égő emberhús akroleint árasztó szaga, akárcsak a dögfaggyúból készült templomi gyertyáké."

Az egyik - naponta 5.000 holttestet elégető - krematóriumban kap szobát és laboratóriumot. Az SS-ekkel együtt jól tartják a transzportok szállítmányain. A krematóriumokra Sonderkommando nevű különítmény felügyel, amely tagjait négy hónap után kivégzik, mert már elég titkot láttak. Ez a tizenkettedik Sonderkommando. Az orvos részére bőségesen fordul itt elő hulla, hogy az ikerkutatáshoz, fejlődési rendellenességek (pl. törpenövés) kutatásához alapanyaga legyen. A cél, hogy a német nők ikreket szüljenek a fennsőbbrendű germán faj szaporítása érdekében.

Az A. 8450-es tetoválási számot viselő zsidó orvos, képzettségének hála, időt nyer ott, ahol csak időrend kérdése a megsemmisítés. Feleségét és lányát sikerül biztonságba helyeznie, s bár nem tudja, az orosz tűzvonal útban van felé, hogy megszüntesse az árja faj ezeréves birodalmáról szőtt álmot.

Mr. Hős ül a padon valami koszlott külvárosban. Szuperközeliben látjuk markáns arcát, energikus, kiégett tekintetét... aztán elkezd rágni egy sárgarépát. Ekkor már sejthetjük, hogy vígjátékról lesz szó. Eltotyog előtte egy vajúdó nő, akit egy fegyveres követ. Smith megvédi a nőt, egyszersmind levezeti a szülést, kilőtt töltényhüvelyei a kismama pocakjára potyognak... Ellövi a köldökzsinórt, az anyuka nem ettől, de off lesz, Smith ott marad, nyakán egy újszülöttel, akit valamiért nagyon holtan akarnak látni. Egy prostituálthoz viszi, aki vonakodik segíteni, aztán utolérik őket a gyilkosok és nagy menekülés kellős közepén találják magukat... Kinek állhat útjában a csecsemő? A szálak a szenátushoz és egy fegyvergyárhoz vezetnek... Nem jöhetett volna, ha nincs egy színész és egy rendező, akiknek James Bondot kellett volna forgatniuk. Ez nem a műfaj Csupasz pisztoly-szerű idiotisztikusan gagyi paródiája, hanem egy groteszk, szándékosan túljátszott akcióhömpöly, amit még biztosan többször újranézek. Mert ki látott már olyat, hogy Mr. Hős, üldözője elől rejtőzködve beleejtse stukkerét a nyilvános klotyóba, s mielőtt beérik, szétszedi a pisztolyt, papír kéztörlővel lecsutakolja, összerakja, de az ajtót nem tudja átlőni vele mert csütörtököt mond, s hirig közben a kézszárító üdvös hatására kezd csak el működni. S nem hallottam még főellenségtől olyat, hogy "a düh triptofán-hidroxiláz nevű enzimet szabadít fel, ami átmeneti IQ-csökkenést okoz" :D

Rozsda körülbelül azt a szerepet tölti be a yorkshire-i farm életében, mint Henri Charrière lírai énje a Pillangóban. Szökni próbál, elkapják, magánzárkába dugják, aztán amikor visszaengedik, szökni próbál, elkapják, magánzárkába dugják, aztán amikor visszaengedik, szökni próbál, és így tovább. Tepsi gazda farmja a legvadabb koncentrációs táborra emlékeztet, egy vérebekkel őriztetett, szögesdróttal határolt, sáros földdarab, ahol a bezárva tartott tyúkokat kizsákmányolják, s amelyik nem tojik elegendő tojást, az már mehet is a balta alá. Egy nap egy Rocky nevű cirkuszi kakas zuhan az etetőbe, s Rozsda benne látja a messiást, aki megtanítva őket repülni a Kánaánba vezeti a baromfiudvar lakóit. Tepsiné asszony pedig hatalmas, gonosz szerkezetet vásárol, melynek segítségével csirkéspitével árasztaná el a környéket. Az idő tehát szoros - a kakasok pedig nem tudnak repülni...

Amikor Kelly (Clint Eastwood) a foglyul ejtett német alezredesnél aranyrudakat talál, leitatja és megtudja, hogy a nácik 14.000 hasonló rudat őriznek egy bankban, 30 mérfölddel arrébb, az arcvonal mögött, egy Clermont nevű francia kisvárosban. Egysége három nap kimenőt kapott egy porfészekben, így Kelly nem habozik, megszervez egy magán/katonai akciót, ahol a résztvevők egyenlően részesednek a 16 millió dollárnyi zsákmányból. A legnehezebb Bazi Joe (Telly Savalas) őrmestert belerángatni a vállalkozásba, aki nem vállalna felesleges életveszélyt, de három nap múlva úgyis visszaküldik őket az első vonalba, s bár azt nem lehet nem csinálni, ezt lehet, a katonáknak tetszik az ötlet, hogy ne az ötvendolláros zsoldért, hanem egy vagyonért kockáztassák a bőrüket. Kelly egy aranyrúd segítségével zárótüzet is szervez az áttöréshez, s csatlakozik hozzájuk Csodabogár (Donald Sutherland), aki Sherman tankjaival a páncélos támogatást biztosítja. Egy túlbuzgó amerikai repülő szétgéppuskázza a járműveiket, így gyalog, a felszerelést cipelve vágnak neki az útnak, mely egy elaknásított szántóföldön is keresztülvisz. S a célnál három Tigris tank várja őket...

A Kelly hősei rendkívül komplex film, humor és halál, bajtársiasság, helytállás éppúgy megtalálható benne, mint az arctalan rendszer, a hadsereg kifigurázása és az egyén jól megérdemelten központba állítása: a hadianyagban dúskáló, kövér amerikai tábornok, aki a harci szellemet hiányolja katonáiból, a vezérkartól értesül róla, hogy áttörést ér el, és boldogan osztogatná a kitüntetéseket, de a valódi hősök beérik a tizenhatmillióval is. Lalo Schifrin főcímdala, a Burning Bridges hihetetlenül édes és fülbemászó, már a film elején jelzi a nézőnek, hogy nem kell borzalmakra felkészülni.

A nyolcvanas évek (te, azok a zenék... :D ) Amerikájában, ha bűncselekmény történt, nem a Batmant hívták segítségül, és nem is a Szellemirtókat (az egy másik mese), hanem Marion Cobretti hadnagyot (kiskorában szeretett volna férfiasabb nevet... például Alice-t), aki a rendőrség söprögető osztaga keretein belül a közveszélyes elemek kicsinálásában hisz, a bíróság úgyis csak elengedné őket. A "dögvész vagy, és én a gyógyszer" dumánál nekem sokkal jobban bejött az "egy pszichopatának nem teszek szívességet, hanem kinyírom". Rendcsinálás után hazafurikázik, leül, bekapcsolja a tévén a rajzfilmet, talál még egy darab pizzát, ollóval levág belőle egy darabot, eszik, a tojásosdobozból előszedi a tiszítókészletet és elkezdi karbantartani a pisztolyát. Csak akkor veszi le a napszemcsit, amikor a hírekben közlik, hogy az Éjszakai Kaszás megint bemászott valaki ablakán, hogy bántsa... Főgonoszunk az új világrendben hisz, melyben az erősek megölik a gyengéket; olyan primitív főemlősfejjel rendelkezik, hogy élből villamosszékbe kellene küldeni már csak az alapján is; és van egy remek motorosbandája, melynek tagjai közös szeánszok alkalmával a fejük felett csattogtatják baltáikat. Mert ezek ilyen elvetemültek. És szeretnek bakancsban tócsában gázolni. Pár dolgot nem egészen értek, például hogyan törölheti le a gyilkos az autó ablakáról kívülről a párát, vagy Ingrid hogyhogy nem ismeri fel Stark rendőrnőben a gyilkos tettestársát, pedig az behajolt hozzá a kocsiba a kritikus éjjelen, de mindentől függetlenül remekül lehet nosztalgiázni ezen a klisés, szerethető akciómozin.