Amikor megjelenik az udvarban két páncélos lovag, hogy megvívjanak életre-halálra Árnika királykisasszony kezéért, Östör király elmagyarázza nekik, hogy micsoda badarság ez, Árnika hadd menjen már ahhoz, akibe szerelmes, milyen kínos lenne például ha a vesztesbe szeretne bele. A lovagok gőgösen közlik, hogy ez nem királyi gondolkodás, Östör pedig leüvölti őket, hogy ez emberi gondolkodás, és fejezzék le mindkettőt. Azok jócskán megszeppenek, de az udvarbéliek megnyugtatják őket, hogy nem fejezik le őket, csak hordják gyorsan el az irhájukat. A király lecsillapodva visszajön, hogy ugye nem csapták le a két balfácán fejét... Közben a világ legszabadabb embere, szegény Dzsoni a Százarcú Boszorka területén lófrál, aki pedig szolgát keres, de Dzsonit nem sikerül kincsekkel elkápráztatnia. Üldözni kezdi, és egyenesen a gombát szedő Árnikához hajtja, aki elviszi a törött lábú fiút a kastélyba, egymásba szeretnek, és... a gonosz Százarcú Boszorka varázslata folytán egyikük kacsa-alakba kényszerül, míg a másik ember-formában marad (ezt szabadon tudják váltogatni, meg sem fordul a fejükben, hogy kacsaként hagyják a másikat). Elindulnak a Hétfejű Tündérhez, segítene rajtuk, hogyan lehetnének egyformák...  vándorlás közben alakváltó és mindent-jóra-fordító képességeiknek sok hasznát veszik - utóbbira a valóságban is törekedni kell, bár az eredmény ideát korántsem garantált. De akkor is nagyon-nagyon akarni kell, hogy jóra forduljon minden.

Életem első regénye. Szinnai Tivadar fordította, s kicsit furcsa módon Old Shatterhand nem belülről (a klasszikus Winnetou 1-4. rész egyes szám első személyű narrációjától eltérően), hanem kívülről van jelen. Kiváló kalandfüzér, nem szószaporítós, pár mondattal felvázolt helyzetekkel és jellemekkel operál. Cirkusztulajdonos elszabadult, vérengző fekete párduca az Arkansas egy gőzhajóján. Butler mérnök farmjára támadó csavargóhorda (trampek) elkergetése. A vasút pénztárát kifosztani kívánó trampek csapdába csalása, stb., stb. A hősök szerethetőek; ott van például Droll néni, aki sipító hangja és furcsa lebernyege dacára férfi, nagyon is erős és egyébként magánnyomozó. Bicegő Frank, aki egy kis csellel leelőzi az indián törzs legjobb futóját. Lord Castlepool, a világutazó skót nemes, aki imád fogadni és pompás céllövő. Old Firehand, aki a vérontás tekintetében az előzményekhez képest megmosolyogtatóan Shatterhand-szerű liberális tendenciákat mutat. Winnetou. aki továbbra is nehezen viseli, ha sértegetik; és maga a nagy vadász, a már sokszor emlegetett Old Shatterhand, aki ha kell, fenyegetően lép fel a pár száz fős, ellenséges utah törzzsel szemben (mert tudja, nem skalpolják meg, sőt nagyon imponál nekik ez a viselkedés) és a legnehezebb csávából is kivágja magukat, mert mindig tudja, hogyan ébresszen tiszteletet, például a soklövetű Henry-karabélyt nem esik nehezére csodapuskaként beállítania. Firehand bányát akar nyitni a tonkava törzs tulajdonát képező, legendás Ezüst-tónál, ahol csákányozni se kell, elég benyúlni a sziklahasadékokba, hogy egy marék barnás, drót-/mohaszerű anyagot húzz elő - ez majdnem színezüst. Belecsöppennek a navahók és utahok háborújába, igyekeznek elkerülni a kínzócölöpöt és régi szokásukhoz híven igazságot osztanak a Vadnyugaton. Korabeli lektűr, nagyon kellemes. Szerintem A Medveölő fiát is újraolvasom.

Újra Vietnamon keresztül háborúval szembesítés, csak hát kérdés, témája miatt leheséges-e szeretnem. Az Acéllövedék is szépen elmeséli, hogy ezek a Mikiegér emlőin felcseperedett agymosott srácok csili-vili fegyverekkel odamennek valahová, ahol hülyére szopatják és halomra lövik őket. Mert egyetlen orvlövész vagy taposóakna is képes tönkretenni a napodat, hiába alszik a tengerészgyalogos a puskájával. És hát nőket és gyerekeket is meg lehet ölni, csak nem kell annyira eléjük lőni... A háború az epszilon félmajmoknak buli (akár a tűzvonalban lévő, akár az íróasztal mögötti populációról beszélünk), ők nem kételkednek. Örök toposz a kiképzőtábor az üvöltő tiszttel, hát itt megkapjuk Hartman ikonikus figuráját, akiről voltaképp tényleg el tudjuk képzelni, hogy kinyomja egy újonc szemét és koponyán bassza - de ez a vén róka is szembesül a korlátaival.

Lehet háborúról úgy mesélni, hogy gyakorlatilag nem is találkoztál az ellenséggel? Lehet bizony, Anthony Swofford tengerészgyalogos memoárja alapján. Szaddám Husszein lerohanta Kuvaitot (ezt ne szó szerint vedd, bár vicces kép :D ), Amerika pedig, a világ csendőre, ugye odaküldte csapatait, mert élből megdupázódott az olajár. A Sivatagi Pajzs hadművelet (többhavi várakozás a homokban) viszont maga a monotonitás, amit némi maszturbációval lehet csak változatosabbá tenni. Aztán amikor átcsapnak Sivatagi Viharba, az arabok nem győzik megadni magukat, csak az iraki Köztársasági Őrezred ássa be magát egy kicsit, de a légierő intéz mindent (persze előtte van egy kis baráti tűz is, már vártam). Minden háború más - ez négy nap, négy óra, egy perc alatt véget ért, és Swofford a búcsúbulin az égre lőtt, ugyanis végig el sem kellett sütnie a fegyverét, és kábé ez volt az utolsó lehetőség erre. Az égő olajkutak persze jól néztek ki, az olajeső, ahogy vérzett a Föld, már nem volt olyan mókás; felderítőnek lenni elvileg kényelmetlen beosztás, de esetünkben a latrinatakarításon túl nem történt nagy stressz. Kicsit modern A 22-es csapdája, kicsit A Sólyom végveszélyben antitézis.

- az erdei séta amiatt is gyógyhatású, mert egyes fák illóolaja jótékony; a fitoncidok mikrobagyilkosok, csökkentik a vérnyomást és a stresszhormonokat, erősítik az immunrendszert

- a mezőgazdaság több üvegházhatású gázt juttat a levegőbe, mint a közlekedés (tehenészetek és rizsföldek: metán, műtrágya: dinitrogén-oxid, erdőégetés: szén-dioxid)

- a mezőgazdaság a Föld jégmentes területének 38,6%-át használja fel: az emberiség ma dél-amerikányi földterületet művel és afrikányi területen legeltet

- Párizsnak 37 Szajna-hídja van

- egy buddhista kolostor mindennapi menüje: reggeli tejes tea tibeti pitával és csicseriborsóval. Ebéd: dahl bat (lencseleves, rizs, szószos főtt zöldségek). Uzsonna: tea és keksz. Vacsora: thenduk (leves zöldségekkel és házitésztával)

Határozottan kár érte: a mimikavirtuóz Keanu Reevest bátran ki kellett volna felejteni belőle, és az epizódszereplőnek is alig nevezhető csontváztetoválásos idiótát sem kellett volna hype-olni, meg hát a nagyközönségnek unalmas, a sznoboknak túl fantasy, de szerintem működik. Szép vizuális ötletek, jól felépített történet. A félvér Kait csecsemőkorában az erdőbe teszi ki megesett édesanyja meghalni, de a tenguk életben tartják, sőt megtanítják gyilkolni. Kai elszökik, Asano nagyúr talál rá, felneveli. A fiú kiváló nyomkereső, továbbá a szamurájok állandó szívatásának céltáblája, akik egyáltalán nem biztosak, nem démon-e. A szomszéd földesúr, Kira háziboszorkánya beégeti Asanót a sógun előtt, akinek szeppukut kell elkövetnie, szamurájait száműzik, s urukért tilos bosszút állniuk. Vezérüket, Óisint, Kira egy évre verembe zárja, hogy megtörje, de nem használ a kúra. Óisin, aki a valódi főszereplő, összeszedi a holland kikötőben ketrecharcoló Kait (és a többieket), hogy levadásszák Kirát. Mert ha bűn büntetlenül marad, kizökken a világ, viszont végül öngyilkossággal kell bezárniuk a bosszú körét. Plusz a sógunnal szembeni engedetlenségért is halál jár. Ez a bushidó úgy tűnik, már csak ilyen. A 47 rónin XVIII. századi története - a Csúsingura - kíváncsi lennék, Japánban milyen fogadtatásra talált ezzel az európaiaskodó verzióval, mindenesetre szerintem bőven fogyasztható, csak nem maradandó. Pedig nem sok hiányzott volna.

Ende szépirodalmi igényességgel megírt, komoly meseregényében szürke autós, szürke szivaros, keménykalapos, ólomszürke aktatáskás, hamuszín hangon beszélő szürke urak járják a várost, s idő megtakarítása ürügyén ráveszik az embereket, hogy hagyják el úgynevezett privát kedvteléseiket, mint amilyen egy háziállat gondozása, vagy éppen idős édesanyjuk meglátogatása (utóbbit helyezzék el inkább egy olcsó otthonban). A munkájukat se végezzék kedvvel, inkább csapják össze; mindez persze elkedvetlenedéshez és elmagányosodáshoz vezet, egy sivár disztópia díszletei közé. A szüleik által elhanyagolt gyerekek Momo romos amfiteátrumában gyülekeznek, ahol ez a kócos, fekete hajú, rongyos kislány éldegél, s odaadó hallgatásával jobbá teszi az emberi kapcsolatokat. Momo buktatja le a szürke urakat - észreveszi, vallomásra készteti egyiküket, rájön időtolvaj tevékenységükre. Az időtolvajok persze átkutatják a várost utána, ám Momo már egy Kassiopeia nevű teknőst követve (mely fél órával előre látja a jövendőt, és a páncélján megjelenő, világító szavak segítségével kommunikál) egérutat nyer, s eljut egy csodálatos, órákkal teli házba, ahol Hóra mester (egy halál-alteregó) szépen rávezeti, hogy az idő(virág) a szívben lakik. Momo visszatérése a Soha utcából, Seholsincs-házból nem épp szívderítő, barátai (az utcaseprő, a mesemondó) elvesztek, és vissza kell szereznie az emberektől ellopott órákat... 10/10-es, kötelező olvasmány, arra figyelmeztet, hogy

ne pazarold az idődet!

„Minden új dolog tilos. Kíváncsiskodni tilos. Éjjel kimenni tilos. Kábé minden, ami jólesik, tilos volt. Hű, de élveztem. De aztán, ahogy mindjárt elmesélem, kicsit felborultak a dolgok. Az történt ugyanis, hogy a mi kis világunk egyszerre csak megszűnt létezni. És attól a szabályok a barlangfalon nem védtek meg minket.” Croodék az utolsó barlanglakó család. Körülöttük kihaltak a szomszédok, mammut alá léptek, stb. Grug, az apa ereje őket mindig megmentette, meg a szabályok, miszerint minden új veszélyes és halálos. Ám földrengések űzik ki őket biztonságos, sötét barlangjukból a sziklasivatagba, majd azon is túl: a holnap felé, ahová csak ésszel és fejlődéssel juthatnak el... Jó koncepció, bomba karakterek, fantasztikus látvány, épp csak a történetet nem sikerült megírni. De az előbbiek miatt szerethető. És különben is, hol láthatsz még zöld kardfogú tigrist élénksárga hassal és farokvégi bojttal?!

Nagyon szerettem az első évadot, és pörölycsapásként ért, hogy a színvonalat a másodikban sikerült a Szomszédok c. teleregény szintjére redukálni (legalábbis az első felében, aztán feljebb másznak a padlóról). Kíváncsi lennék, a színészek hogyan élték meg, hogy önmaguk paródiáját kell hozniuk. A dialógusok kínosak, már-már a 9-es terv az űrből színvonaltalanságát súrolják (főleg, melyekben Unser rendőrfőnök az egyik beszélő). Rendkívül határozott elképzelésekkel rendelkező, kigyúrt árják érkeznek Charmingba, szivarboltot nyitnak és nagyobbra is néznének (heroin- és fegyverpiac), így a miheztartás végett előveszik Gemmát és hárman megerőszakolják. Gemma ezt nem mesélheti el a férjének vagy a fiának, hiszen akkor Clay vagy Jax élből kinyírná újnácikáimat a kiütött sorozatszámú pisztolyával, így egyetlen epizódon belül véget érve a széria. Az ATF (Bureau of Alcohol, Tobacco and Firearms) ügynöknője, akinek korábban kissé szétverték a csini pofiját egy asztallapon, még mindig Charmingban szimatol, bár már tudja, darázsfészekbe nyúlt. Hőseink megjárják a börtönt, és Jax úgy dönt, átigazol a Nomád chapterbe, mert egyre elviselhetetlenebb a kapcsolata apjával, akit törvényes vállalkozásuk, egy pornóstúdió felgyújtásával is vádol. Gemma nem szeretné, ha fia ilyen ellenséges környezetben egyedül motorozgatna, inkább kitálal a családegyesítés érdekében.

Talpraesett, emberbarát, normális főszereplő eddig is ritka volt Erlend Loe-nál, mint Balaton Soundon a zenekari beállás, de most akciósan két félfogyatékost kapunk, ami már csak amiatt is bosszantó, mert nem igazán van bennük semmi komolyan szerethető.  A címszereplő Fvonkhoz egy szép napon beállt egy fekete autós, nadrágkosztümös nő, aki jó pénzért kibérli az egyik ingatlanát, és kicsit átépítteti. Beköltözik egy álszakállas tag, na ő Jens, aki foglalkozására nézve a világ leggazdagabb országának, Norvégiának a miniszterelnöke, és elmeállapotára nézve zokni, főbérlőjéhez hasonlóan. A leharcolt idegrendszerű Jens elkezd átjárni és beszélni Fvonkhoz, akit hamar olyannyira lelki társnak vél, hogy vérszerződést kötnek (a kormány orvosának engedélyével). Barátságuk persze alá-fölérendelt, Fvonk szinte csak kussol, továbbra is irracionális félelmet érez a terhes nőktől, fraktálokat festeget a kulturálatlanságról. Jens csupán eleinte tűnhet komoly embernek, valójában totálisan infantilis. Az OK, hogy egy év múlva újraválasztás, tart az ellenzéktől és az újévi beszédtől, de hogy egy szarka által kinyírt kismókus miatt a szarkákat lemészároltatná a hajléktalanokkal, nekem már kicsit sok volt. És ez még egy érdekesebb eszmefuttatás tőle. Elmennek bevásárolni egy határmenti svéd áruházba (pedig ez nem jó a nemzetgazdaságuknak), meg Budapestre gyógyfürdőzni és állatkertezni, közben Jens faszságait kell hallgatni a végtelenségig... nehezen szántam rá magam a továbbolvasásra, pedig nem egy hosszú könyv.

Klasszikus hard fantasy hack 'n' slash 1996-ból: motorja a bal klikk, amivel odamész a szörnyekhez és egyszersmind bántod őket. Ennyire persze csak eleinte egyszerű, ha nem fejleszted hatékonyan karakteredet, már a katakombákban (pincék > katakombák > barlangok > Pokol) lépten-nyomon agyonütnek. Favorit kasztom (itt is) a harcos, melynek varázslatok is taníthatók: például mágiát növelő tárgyak segítségével gyorsan el lehet olvasni a Tűzfal Könyvét, aztán nézni, ahogy a szobányi szörny pattogva ég. Kijáratot persze elállni, akik egyesével ki akarnak türemkedni, tarkón vágni. Van még pár hasznos ötlet, például a városi teleport, vagy az infralátás, mellyel észreveszed, a kanyar mögött kik várnak rád... Mert labirintust felderíteni jó. Szarkofágokat nyitogatni, kiugrik-e belőle egy szakajtónyi arany, vagy csak egy támadó kedvű csontváz áll fel. A hordók kincsesek, vagy robbanósak-e? Varázstárgyak beazonosítgatása, a gyengébbek eladása... Nem csoda, ha a Diablót újabb részek és klónok (Sacred, Titan Quest, Torchlight, stb.) követték.

Sons of Anarchy Motorcycle Club, Redwood Original. Jax Teller apja, egy vietnámi veterán alapította a SAMCRO-t, és a síron túlról is okosítja fiát gépírásos jegyzeteivel. A klub székhelye a kaliforniai Charming, melyet az elnök, Clay, igyekszik vadnyugatias szinten tartani, hiszen így kevesebb a rendőr, s így nyugodtan űzhetik a fegyverkereskedelem nemes mesterségét. Az M4-eseket, Glockokat, AK-kat az IRÁ-tól szerzi be s olajoshordókban csempészi át. Az öreg helyi seriff a zsebében van, ám szövetségi ügynökök érkeznek a kisvárosba, hogy akár szeretteik manipulálásával is bebizonyítsák: a Sons Of Anarchy egy bűnszövetkezet. A chapter helyzetét cseppet sem könnyíti meg a mexikói Majákkal és a fekete Kilencesekkel való halálos rivalizálás.

Az alelnök, a fiatal Jax nem sima szőke szépfiú: okos, erős, úgy beszél és cselekszik, mint egy igazi férfi. Látja, ahogy a klub rossz irányba gurul, de egyelőre a magánéletére koncentrál jobban, hiszen narkós feleségétől született fia, Abel defektes szívvel és gyomorral jött a világra, továbbá visszatér a városba régi szerelme egy doktornő. Jax anyja, a vérmes Gemma semmilyen eszköz bevetésétől sem visszariadva segíti szeretteit, és persze ott vannak a többiek, mint egy nagy, egymásra vigyázó család: a börtönből szabadult, normális életet élni akaró Opie, a veszélyes Tig, aki egyéb jó tulajdonságai mellett nekrofil is, a bénázó Juice, az újonc Balhere, aki teljes jogú tag akar lenni, és a többiek, akik a tárgyalóasztal mellett ülve szavaznak a motorosklub sorsát érintő kérdésekről.

Nem is értem, miért vártam 2008 óta, hogy megnézzem, bele is vágtam egyből a második évadba. Jó gyönyörködni motorosaink magasan fejlett problémamegoldó képességében. Akadnak nagyszerű ötletek, pl. az egyik epizód úgy kezdődik, hogy közvetlenül ébredés utáni hangulatban mutatja a főszereplőket, aztán jócskán szétcsúsznak a dolgok, létrejön egy tragikus vétség, és az epizód úgy zárul, hogy nap végén, elalvás előtt mutatja őket, de már nem a reggeli békés hangulatban, hanem kikészülve. És az egész szezonon át ugye rockzenék szólnak, az epizód végi, amikor nincs-szöveg-csak-zene-de-látjuk-ki-mit-csinál, egyértelműen Rescue me-s, de oda se neki.

Hamar unalmassá váltak a vértől tocsogó szobák, és az ötszázezredik, tűzgolyót dobáló imp kifektetése sem volt túl nagy élmény. Változatos játékmenet: 0%. Egy marsi kolónián vagyunk, ahol ásatások során átjöttek a Pokolból a démonok, a derék munkások pedig zombivá avanzsáltak. Vagy fegyver van kézben, vagy zseblámpa és akkor látsz is... A zseblámpa és az, hogy a pisztoly markolata fából készült (2145-ben), az első tíz percben abba az illúzióba ringatott, hogy hangulatos kalandelemek is lesznek, de lófaszt, agyatlan rohangálás és mészárlás az egész - ahogy egy Doomtól állítólag elvárják. Gyűjtögethető (hullákról, asztalokról) hang- és videófájlok próbálják érdekesebbé tenni, melyek leginkább arról szólnak, mekkora szopás itt az élet. Ezekben, és az egy-két túlélő mondataiban három számjegyű kódokkal tárolókat nyithatunk ki, némi felszerelés reményében. A Pokol kábé koponyákból és gyertyákból áll, némi lávával, nem volna rossz láncfűrésszel nyomulni itt, de eddigre már fásultság lett úrrá rajtam. Ennyi... A díszletek és fény-árnyék hatások amúgy kiválóak, melyet szerencsére a készítők nem hagynak kihasználatlanul: a Quake 4-ben tökéletessé csiszolják a játékélményt (történet, járművek használata), nem hagyják veszni az itt rejlő lehetőségeket.

A Niburu bolygón élő primitív faj meglátja az USS Enterprise felderítőhajót, amikor Kirk kapitány megmenti a szupervulkán kráterében ügyködő Spockot. A vulkánkitörés elpusztítaná a bolygót, tehát a helybélieknek ez a megoldás (hogy a tudományos tiszt hidegfúziós bombával megmenti őket) nem rossz, de valami hülye szabály miatt Kirköt visszaminősítik első tisztté (hála a tárgyilagos Spock jelentésének - ez némi feszkót eredményez barátságukban). Egy Khan nevű, genetikailag módosított ember a Csillagflottával szemben érzett ellenszenvét merényletek formájában juttatja kifejezésre, és a klingonok bolygójára menekül, ahová hőseink követik, kockáztatva a totális háborút a két faj között. Az elmenekülést lehetetlenné teszi a hajó térhajtóművének meghibásodása, és amikor egy másik hajó lőni kezdi őket, rájönnek, hogy admirálisuk mást is érez irántuk, mint végtelen szeretetet... A Star Trek pizsamás emberkéi sosem érdekeltek, de ezzel a filmmel elvoltam, dacára, hogy a rendelkezésükre álló technológiával helyzeteket optimálisabban oldhattak volna meg. Kíváncsi volnék a véresszájú rajongók véleményére, az a gyanúm, hogy a széria ezen epizódja kicsit más lett, mint az eddigiek. Bikinis csaj szerepeltetése, például. Ami számomra mondjuk megbocsátható...

Unalmas volt, vártam már, hogy vége legyen. Értem én, hogy le kellett forgatni Pi életét (az is micsoda gejl lett, uramatyám) tigris nélkül, meg szeretjük Bear Gryllst, de egy filmhez azért több kell, mint hogy felfelé néz az óceánból a kamera a gumicsónakra. Az öreg Robert Redford vígan vitorlázgat 1700 tengeri mérföldre a Szumátrai-szorostól, mígnem arra ébred, hogy egy konténer benézett a yachtja oldalán. Megragasztja a léket, de jön szokás szerint a vihar, s mikor már unja sós vízben áztatni a heréjét, átszáll a mentőcsónakba. Tengervizet csapat le nejlonon inni, a horgászzsákmányát meg megkajolja a cápa, mint az öreg halászban, a teherhajók pedig inkább elbasszák, mintsem felvennék. Bátran kihagyható.