Egyszerre felemelő és obszcén - a Quake 4 című FPS profi, izgalmas, látványos, változatos és még sorolhatnám. Az eszközök, járművek, épületek formatervezésétől a filmbetéteken, szereplőkön, ellenfeleken át az utolsó molekulányi fényig, árnyékig, ködig minden a helyén van, 10/10-es atmoszférát teremtve. A sztori egy tengerészgyalogossal kezdődik, a csillagok előterében, ám az idill másodpercekig tart csupán, ugyanis emberünk elfordul és ellebeg, így láthatjuk, hogy ő már csak egy átlőtt fejű, űrben sodródó torzó... ugyanis a stroggok bolygója elleni invázió már javában tart. Sivár, kopár planéta ez, nem csoda, ha a stroggok mindent elképzelhető erőforrást felhasználnak, beleértve ellenfeleik élő vagy halott testét. Matthew Kane a Rhino Squad újoncaként a repülőhangárok és légelhárító ütegek elpusztításában segédkezik, hogy az USS Hannibal parancsnoki hajó landolhasson, majd a Tetranode kommunikációs csomópontot próbálja elektromágneses impulzusbombával kiiktatni, de a küldetés félrecsúszik és Kane fogságba kerül. Sokkoló műtéten esik át, szép magyar szóval sztroggifikálják: körfűrésszel lecsapják a lábait, hogy biomechanikus végtagokkal pótolják, narancsszín páncélt hegesztenek rá, végül neurochipet tolnak az agyába, ám mielőtt az végképp átvenné tudata fölött a hatalmat, osztaga rátalál és Voss hadnagy parancsára nem nyírják ki, így  a taktikai strogg - fiziológiájú kiborg lehet a haditengerészet ütőkártyája az Utolsó Esély hadműveletben a központi agy, a Nexus elleni támadásban.

NAGYON régóta nem olvastam Stephen Kinget, s be kell valljam, az Európa Könyvkiadó remek borítója volt az, mely nosztalgiával töltött el. Mégiscsak fontosak a külsőségek? Hát persze. Belelapozva csekkoltam az egyes szám első személyű narrációt, mely kedvenc Christine-nek is sajátossága; a főhős szintén egy fiatal srác, aki Heimlich-féle módszerrel megment valakit a kaja általi fulladástól, stb. A sztori 1973-ban játszódik, mely korszak érthetően kedves a negyvenhetes születésű írónak, aki gyakran elénk varázsolja az akkori forró nyarak rock and roll slágerektől hangos világát. Közepesnél kicsit jobban szórakoztam a Joyland-en; szokás szerint lassú, de messze nem olyan nyögvenyelős, mint King sok regénye, melyek miatt leszoktam róla. Idén - 2014-ben - megjelenik még a Doctor Sleep magyarul, mely az óriási klasszikus, a Ragyogás folytatása, abba is bele kell kezdjek majd, hátha a név kötelez.

Joyland egy vidámpark Észak-Karolinában, ahol "örömet árulnak", s ahol az egyetemista Devin Jones munkát vállal. Reggelente odasétál Mrs. Shoplaw panziójából a tengerparton - már messziről látszik a két hullámvasút (a Gömbvillám és az Agyrázó), továbbá az óriáskerék. Devin mindenes kisegítő lesz, aki gyakran beöltözik Howie németjuhásznak, a park kabalaállatának,  mely szerelésben negyedóra bírható ki rókázásos hőguta nélkül. Megtudjuk, hogy a park egyetlen "sötét attrakciójában", a Rémségek Háza nevű elvarázsolt kastélyban egy Linda Gray nevű nő szelleme kísért, akinek anno itt vágták el a torkát borotvával. A 300 oldalas könyv első 150 oldala a vurstlival és a nyári szezonnal van tele, a második 150 oldalban színre lép Mike, az izomsorvadásos kisfiú a sárkányrepülőjével, és édesanyja, Annie, a MILF, aki sikeresen kigyógyítja Devint tönkrement kapcsolatából, és természetesen a kötelező (számomra meglehetősen motiválatlan szálnak tűnő) sorozatgyilkos is testet ölt.

"Egy napon, ami talán el sem jön soha, majd én is kérek tőled valamit."

"Az én ajánlatomat nem fogja visszautasítani."

Persze, hogy nem, hiszen inkább az aláírásod kerüljön a szerződésre, mint az agyvelőd, továbbá nem akarsz a hatszázezer dolláros versenylovad frissen levágott fejével egy takaró alatt ébredni. A vadregényes Szicíliából származó Don Vito Corleone, a második világháború utáni New York szervezett alvilágának öt olasz családja egyikének feje. A családot és tiszteletet mindennél többre tartja, a politikusok a zsebében vannak. Ám amikor a szakszervezetek és szerencsejáték után a kábítószerpiacot nem akarja belevenni portfóliójába, gondok kezdődnek. Öt golyót kap az utcán, és elkezdődik a családok tízévenkénti, vérfrissítő háborúja, mely azonban csak a fiak elveszejtésére jó. A legkisebb fiú, Michael, akit tettleg nem akartak belevonni a maffia ügyeibe, lassan mégis átveszi a vezetést - döbbenetes a zárójelenet, amikor a felesége, Kay azt látja, hogy férfiak kezet csókolnak Michael-nak és rácsukódik az ajtó... A világ egyik legjobb filmje, 1972-ből. Három rövid óra alatt nagyszerűen kibontja nekünk ezt a miliőt, szinte családtagokká válunk magunk is, és várjuk a folytatást, tudván tudva, hogy ezt a színvonat már soha senki sem fogja megugrani, beleértve a forgatókönyvet együtt jegyző írót és rendezőt, Mario Puzót és Francis Ford Coppolát is.

XXi. századi illemtankönyv, a leglazábbik fajtából, bár a tanácsok egy része középosztálynak és lefelé sosem lesz aktuális. Szerencsére nem csak frakkviselésben és Windsor-csomó megkötésében igazít el, hanem dohányzásról leszokás, használtautó-vásárlás és egyéb hétköznapi helyzetek esetére is kisegíti az olvasót. Egy-egy mondattal helyretesz dolgokat - például ha valaki gyászol környezetünkben, ne kérdezzük, segíthetünk-e valamiben, csak segítsünk, rákérdezés nélkül. A szerkesztő lábjegyzetekben néha felülbírálja a szerzőt, például míg az utóbbi verekedésnél azt javasolja, hogy a delikvens állára üss, hogy levegőért kapkodjon, előbbi megjegyzi, hogy egy amatőr az állcsonton hamar eltörheti a kezét, inkább orrba kell vágni az illetőt, mert az könnyen törik, fájdalmas és a vér látványa kijózanító. De birtokába kerülhetünk a tökéletes tükörtojás készítésének receptjének is, mely hasznosabb információ: alacsony hőmérsékleten kell készíteni, nem a tojáshéjból, hanem csészéből kell a serpenyőbe tenni, először csak a fehérjét, míg a sárgáját kanállal visszatartod; ha elkezd megsülni, mehet a só/bors a tetejére, a sárgája a közepére, fedő, végül az előmelegített tányéron landol a matéria. Sok okosság nem rögzült, de majd legközelebb.

Marion Crane szerelmes (nem, nem ő a Psycho... :) ), s úgy találja, a főnöke által rábízott negyvenezer dollár megoldás lesz boldogulásához, hát nem a bankban helyezi el, hanem lelép vele. Egy esős éjszakán a Bates Motelnál parkol le, melynek tizenkét szobája kong az ürességtől, mióta a főútvonal nem erre vezet. Norman Bates, az eleinte félszeg, majd zavart, később egyre ijesztőbben viselkedő tulajdonos kedvenc foglalatossága a madarak preparálása, és szerinte mindenki a saját csapdáját kaparássza, ám ő beleszületett a csapdájába és nem is akar kijönni onnét. A motelhez tartozó régi házból Miss Crane hallja a fiú és egy erőszakos öregasszony vitáját - utóbbi nincs odáig a gondolattól, hogy női vendég érkezett. A titkárnő, aki már visszaadná a pénzt és rendbehozná életét, azon az éjjelen több késszúrás nyomán a zuhanyzó fehér csempéjén marad, Bates pedig a mocsárba süllyeszt minden bizonyítékot és felmossa a bűntény helyszínét. Elindul a nyomozás, az áldozat hozzátartozói veszik fel a fonalat, amikor a profi Arbogast magánnyomozó elhull, és fényt derítenek az emeleti szoba titkára.

Gaiman ismét egy rövid mesével jelentkezett, mely kedves, majdnem humoros, abszolút kötelező olvasmány, de semmiképpen nem különösebb teljesítmény, gyanús, hogy tényleg a gyermekeinek és nem az olvasóinak írta. A szöveg néha ide-oda kunkorodik, változatosan tűnnek fel betűfajták és a kötet tele van fekete-fehér illusztrációkkal, melyeket Skottie Youngnak köszönhetünk - végre fogyaszthatóak, a Coraline és a Farkasok a falban képi világa lehangolt. A jófejeskedő bevezetőt tilos elolvasni, hullafelesleges és sokat lelő a cselekményből (amit persze én is megteszek rögvest, de kint van a SPOILER ON felirat). Tehát: odahaza elfogy a tej, és az elkényeztetett kölykök nem tudják narancslével enni a kukoricapelyhet, szóval aput felriasztják újságolvasásból és lezavarják a sarki közértbe, ahonnét csak nagy sokára tér meg, s elmeséli, hogy miután sikeresen abszolválta a feladatot, glübős, takonylufi-szerű földönkívüliek ragadták el, akik fel akarják újítani a bolygót, de rájuk nyitva a tér-idő kontinuumot megszökött; aztán kalózok kapták el, hogy megetessék cápákkal és piranhákkal (utóbbiak ugyan édesvízi halak és nincs keresnivalójuk a tengerben), majd jött az időgépet feltalált stegosaurus professzor léghajón, az emberevőktől nyüzsgő dzsungel, a wámpírok, akik megennék nyersen, és kiderül, hogy tejjel és ugyanannak a tejnek tizenöt perccel korábbi verziójának összeérintésével megsemmisülhet az Univerzum... csak az nem derül ki, Neil Gaiman képes lesz-e valaha még nagyot dobni.

Emmet Brickowoski segédmunkás mosolyogva  éli Útmutató szerinti, felhőtlen életét a Lego rendszerében, ám egy nap hozzá kerül az Ellenállás Eleme (mely nem más, mint egy ragasztótubus kupakja - Lord Bussiness ezzel ragasztja össze a dolgokat, ugyanis nem bírja találékonyság szülte zűrzavart). Felbukkan Wyldstyle (akinek a pasija maga Batman), és egy prófécia Kiválasztottaként azonosítja Emmetet, aki pedig csődtömeg, kreativitása csúcsa egy kétszintes kanapé, egyáltalán nem fogható a többiekhez (lásd nyolcvanasévekbeli űrhajós), akik Építőmesterek: képesek Útmutató nélkül is a körülöttük lévő Lego-darabkákból működőképes motort, búvárhajót, satöbbit összerakni pillanatok alatt ("annyira elkeserítő vagy. Minden téren"). Lord Bussiness fogdmegje, Rossz Zsaru vadászik hőseinkre a világok között nyitott átjárókon át... mindezt amiatt, merthogy a valóságban, egy pincében egy apuka beleszerelmesedett Lego-készleteibe és nem kellőképpen konstruktívan birtokolja, sőt kisajátítja gyermekei elől, persze segítenek neki rádöbbenni, mennyire nem frankó, amit tesz és minden helyrejön. Pörgős stop-motion jó dumákkal, a vége felé számomra kicsit már fárasztó volt, de mindenképp ajánlom.

Igaz történet alapján, de a jó hír csak ennyi; egy másik Clooney-sztárparádéra (?) emlékeztet, a Kecskebűvölőkre, azt is untam. A díszletek, kellékek, jelmezek szépek, sterilek, mindent valami hihetetlen finomkodás leng körbe, pedig a II. világháború végnapjaiban játszódik. Egy amerikai, kurátorokból, művészettörténészekből álló osztag indul a szétbombázott kontinensre, hogy kimentsék a nácik (majd a Vörös Hadsereg) karmai közül az emberiség kulturális értékeit. Hamar rájönnek, hogy a valódi hadsereg valódi tisztjei természetesen szét fogják lövetni például a mégoly gyönyörű, régi templomtornyokat, ha mesterlövész rejtőzik bennük, na tipli, debilkéim. A ghenti oltárkép, a párizsi magángyűjtemények stb. mind eltűntek, s a Néró-terv értelmében, ha Hitler meghal, mindent el kell pusztítani. Ál-katonáink némileg bajban vannak önazonosságukkal, már a kezdet kezdetén vallják, hogy egyetlen műtárgy sem ér fel egy élettel, mégis kockára teszik sajátjukat. Lagymatag, kidolgozatlan, felesleges volt megnézni.

Valar morghulis! Körülbelül ez a kifejezés készült el a beblöffölt nemes valyr nyelvből (hiába, nem mindenki Tolkien, még ha ő is szeretne lenni - nem csupán nyelvészeti szempontból), melynek jelentése: "minden férfinek meg kell halnia!", s valóban, a kedves, antipatikus kövér bácsi ismét elénk okádja beteg lelkének legújabb gyümölcseit, azzal kiegészítve, hogy a nők is hullanak, mint a legyek. Az internet mémjeinek kedvelt céltáblája a Trónok harca, a főcímet elmekegő kecskéktől kezdve khuu-khuu hangokat kiadó, bogarakat kővel csapdosó idióta mintájára a regény hőseit agyonbaszkodó szerzőig. Az emelkedetten Tűz és jég dalának hívott ciklust helyesebb volna Belek és csöcsök dalának nevezni (Tűz és jég címmel különben 1983-ban készült egy klasszikus fantasy animációs film, szóval pont ennyi eredetiség szorult az öregbe). Az óriási rajongótábor bánatára véget ért a  negyedik vérfolyam, mely epizódjait a spoilerkedéseket kivédendő célszerű volt minél előbb megnézni.

A harminc rész óta ígérgetett télközelgés még mindig aktuális, és az ez elől iszkoló északi vadak sokszoros túlerőben lévő serege megostromolja a Falat, melyet az Éjjeli Őrség maroknyi feketeruhása véd. A kilencedik epizód teljes időtartama ezt a csatát mutatja be - anno az óvodai homokozóban nagyobb stratégiai érzékről tettünk tanúbizonyságot. Persze, a fantasy tizenéves kedvelői elgyönyörködhetnek az óriásokban és mammutokban. Előtte izgatottan várhattuk Tyrion második párviadal általi istenítéletének végkimenetelét: vajon az erőszakosan szétzilált családi életű Oberyn "Vörös Vipera" Martell, vagy Gregor "a Hegy" Clegane győzedelmeskedik? Daenerys a rabszolgák felszabadítója szerepében tetszeleg (csak hát a helyőrség nélkül otthagyott városokban, bármily meglepő, visszaállnak a régi szokások), de a sárkányait van szíve kazamaták mélyére láncolni. A csaknem kiirtott Starkok után másik família kerül szopóágra: a  Lannistereken a sor... Bírom a ciklust kreativitása és formabontósága miatt, de üresjáratai és humánpolitikája sajnálattal töltenek el. Mindenesetre kíváncsian nézem tovább 2015-ben.

Minden idők legjelentősebb filmjei között szokás emlegetni, és valóban jó is, de hadd ne kelljen továbbra sem egy ilyen nyamvadt, neurotikus, zsidóságától szenvedő figuráért rajonganom, és az idézett szövegek zöme is mintha lepörögne az első húsz percben... Mint a sosem lennék tagja egy olyan klubnak, mely tagjául fogadna, a háború esetén túsz lennék és a vessenek a mókusok elé. Alvy Singer a II. világháború idején, egy hullámvasút alatti brooklyni házban gyermekeskedett, s felcseperedve komikus vált belőle. Morbid testecskéjéhez hatalmas szexuális étvágy párosul, csak hát partnereinek vagy fáj a feje, vagy jointtal megy csak a menet. Lehet, nem kellene zokniban mutatkoznia előttük, ezt a szörnyű élményt nem negálja a vörös lámpafény sem. Annie Hallal teniszedzésen ismerkedik meg, félszeg mondatok után felviteti magát hozzá egy közös borozgatásra... ez a (verseket olvasó) chippewa falls-i lány fontossága jogán alkalmat teremt (a halálról szóló könyveket olvasó) Alvynak az önkiteljesítésre, aki állandó sértettsége miatt nem él vele. Pedig jó homárokat üldözni a hűtőszekrény mögött.

- a fekete lyuk fényt is elnyelő gravitációja abból fakad, hogy tömege nagy, mérete kicsi - ha a Föld fekete lyukká változna, szemgolyónyi méret mellett maradna a 6 szextillió tonnás tömege

- eseményhorizont (Event Horizon): határfelület, melyen túl a fekete lyuk magába szív, azt átlépve minden információ megsemmisül (Hawking ezt tagadja)

- a Sagittarius A* eseményhorizontja előtt töltött minden másodperc ezer földi év - a gravitáció torzítja az időt

- a kékúszójú tonhal (Hemingway szerint minden halak királya) a Föld legtúlhalászottabb hala, ára Japánban a szusi kultusz miatt 10-20 ezer dollár

- katabatikus vagy lavinaszél: pusztító erejű, sűrű, hideg légtömeg, mely az Antarktika hegyeiből süvít a tenger felé

- egyes növények hasas, csészeforma jelzőszirommal csalogatják a beporzásukat végző, nektárivó denevéreket - ezek másképp verik vissza a tájékozódási célból kibocsátott ultrahangot.

Ez egy nagyon jó kis szám, Egerben vettem egy verőfényes június eleji napon, miközben ballagások zajlottak városszerte, s felmentem a minaretbe, rozéfröccsöt ittam Szépasszonyvölgyben, stb. Szó esik lapunkban Mancsról, a mentőkutyáról, akit megsimogattam, amikor visszatért a törökországi földrengés megtalált kislány világhírű sztorija után, továbbá

- a restaurátorok az emberi nyálban található enzimek (+fültisztító pálcikák, pohár víz) segítségével kiválóan meg tudnak tisztítani régi képeket, akár egész múmiákat

- a csikóhal feje alig kelt örvényeket a vízben, így ez a kis lény nagyon is hatékony ragadozó

- a kutyák az emberénél százezerszer jobb szaglásukat a két szemük közti rostacsont-labirintusnak köszönhetik, melyek zegzugai szaglóreceptorok millióit rejtik, s a szagmolekulák információit az idegek gyorsan továbbítják az agynak (másodpercenként a kutyák ötöt is szippantanak)

- az akvakultúra (vízművelés) a tengerek túlhalászása okán nyert teret, halgazdaságokban tenyésztett, gyorsan fejlődő ponty- és tilápiafélékkel etetik a századunk közepére 2 milliárd fővel gyarapodó emberiséget (és osztrigával, algával, stb.). Takarmány-együttható: 1 kg tenyésztett halhús előállításához csupán 1 kg táp kell (csirke 2 kg, disznó 3 kg, marha 7 kg)

- a varik az i. sz. VII. században létesítettek 40 ezer lakosú, vízvezetékes/öntözőcsatornás birodalmat a perui Ayacucho-völgyben - akkoriban Párizst fele ennyien lakták

- a 30 év körüli tengerjáró hajók bontása jó üzlet, ám az iparosodott országok szigorú szabályzása miatt a munka- és környezetvédelmi szabályokra nem igazán adó adó Bangladesben, Indiában, Kínában, Pakisztánban a legkifizetődőbb szétbontani az azbesztet, ólmot és egyéb mérgező anyagokat is tartalmazó óceánjárókat.

"Ez volt az aranykor, a nagy kaland, a buja élet és a nehéz agónia kora… de senki sem gondolta így. A jólét és a lopás, a fosztogatás és az erőszak, a kultúra és a bűn jövője volt ez… de ezt senki sem ismerte el. A szertelenség kora volt, a különcök elbűvölő évszázada… de senki sem szerette."  (Vesd össze Dickens: Két város meséje c. regényének kezdősoraival.*) Bester 1956-os sci-fije XXV. századbéli Monte Cristo grófja-parafrázis. A tízbilliónyi fős emberiség kirajzott az űrbe, s dívik a jauntolás, az akarati úton működő teleportáció - ez átszabja az ipart és kereskedelmet, az életet. Képzeld el, ahogy a bűnözők, de még az utca söpredéke is beteleportálhat bármikor, bárhová... Gulliver Foyle primitív, ambíciók nélküli harmadosztályú segédmechanikus, fél éve hánykolódik egy űrhajóroncsban, sajátos orosz rulettet játszva: az élete kockáztatásával gyűjtött légpalackok lehet, hogy üresek, s akkor megfullad. Felbukkan anyavállalata másik hajója, a Vorga-T1339 - de nem menti meg! Gully eleinte magát az űrhajó robbantaná fel, aztán sokat agyasodik, s a parancsnok levadászására esküszik fel. Megszerzi a Nomád roncsán sodródó, PyrE nevű termonukleáris, ősanyag-szerű, a Naprendszer elpusztítására alkalmas fémet, s a Négy Mérföld Cirkusz extravagáns, pénzt két kézzel szóró aranyifjaként, Ceresi Fourmyle néven bukkan fel újra, hogy bosszúját beteljesítse. Vaksötét, föld alatti sziklabörtöntől atomtámadástól övezett, fényűző szilveszteri bálig, a Holdon és a Marson át ível e sokszor steampunkos ízű, kiváló regény cselekménye, a szereplők kivételesek (mint az egyirányú telepátiával sújtott Miss Wednesbury, a csak infravörösben látó, albínó Olivia Presteign, vagy maga az ellentmondásos, semmitől vissza nem riadó főhős, akinek arcán indulatai hatására vörös tigrismaszk rajzolódik ki - egy eltüntetett tetoválás nyoma)... A műfaj iránt közömbösek számára is ajánlott olvasmány.

* "Derüs napok jártak, de viharosak is. Ez a Bölcseség kora volt, de a Balgaságé is. A Hit korszaka volt ez, de a Hitetlenségé is. Világosság napjai voltak ezek, de a Sötétségé is. A Remény tavasza virult és Kétségbeesés fergetege is dühöngött. Mindent reméltünk és semmit sem reméltünk. A Mennyekbe mentünk egyenest, az ellenkező irányt is követtük - szóval, a kor annyiban hasonlitott a mostanihoz, hogy leglármásabb szavu ismerői Jó és Gonosz tekintetében csakis felsőfokban nyilatkoznak róla."

Középpocsék volt. Unser seriff, a kemozsaru, ahogy Tig bájosan nevezi, remélem, már nem sokáig húzza, a rák kitalicskázza a belét és eltűnik végre a képernyőről, ahol semmi keresnivalója sincs.  Még egy jó dumát sem lehet a szájába adni, mert mit mondatnál egy ilyennel. A széria első fele ismét teleregény: Gemmát körözik (mert a cső leszbi Stahl ügynök rákent egy gyilkosságot) és az Alzheimeres apukája házában bujkál. Ha Stephen King nem ugrik be legnagyobb meglepetésemre  az öreg, elborult fejével egy rövid szerepre, tényleg nem lenne mire emlékeznem. Motorosaink Belfastba robognak, a hazudozós, béna pofaszakállas, ír chapterükhöz, mert hát ugye Jax fiát elrabolták, és a forgatókönyvírók vért izzadnak, hogy megmagyarázzák ezt az illogikus lépést. Marad a régi jó bevált szisztéma: zsarolni kezdik vele. Felbukkan Trinity, akit Jax majdnem meg is húz, de Gemma még idejében (a háromfejű unokák támadása előtt) közli a jó hírt, hogy kedves apuka anno nagyon közeli kapcsolatot ápolt az itteniek vezetőjének nőjével, ha érted, hogy mondom, na szóval ő a húgod, úgy kúrogasd. Előre is tájékoztathatta volna, de a családban mostanság nem nagy divat a kommunikáció - különben hol marad a drámai feszültség?! ...a második széria után szabadon egy-két ötletre építették a harmadikat is, pedig tizenháromra kellett volna, ahány epizód van.

A kezdő képsorokban két viking pajzsfal egymásnak rohan - Horik király és Borg jarl a területi vitájukra kívánnak a csatatéren pontot tenni. Előbbi seregében ott van Ragnar Lothbrok, utóbbiéban  pedig az árulóvá vált Rollo, aki végül rájön, mégsem tud testvére ellen harcolni - hiába próbált kilépni Ragnar árnyékából, csak sötétségre talált, nem napfényre. Behajózik Kattegat falujába a göteborgi hercegnő, Aslaug, akinek Ragnar fia növekszik a hasában, és Lagertha nincs elbűvölve a többnejűség gondolatától, így Björnnel együtt otthagyja őket. Ragnar egyezséget köt Horikkal és Borggal, hogy egymás mészárlása helyett inkább egyesített erőkkel sarcolják meg Angolhont, de végül bizalom hiányában Borgot mégsem viszik magukkal, aki bosszúvágytól hajtva mindent megtesz, hogy a véres sast a hátába vágják. Wessexben a portyázók jóval nagyobb ellenállásra lelnek, mint pár éve az elpuhult Northumbriában... és ahogy mondani szokás, mindez csak a kezdet.

Teljesen lenyűgözött, megdöbbentett, felemelt. Valószínűleg a legjobb évad valaha, amit valaha láttam (a 24 első szériája volt ehhez a katarzishoz fogható). Átgondolt, igényesen felépített, érett, és még sorolhatnám. Az akciók-reakciók logikusak, átélhetőek. Egy percig sem gondoltam rá, hogy színészeket látok egy filmvásznon, a pogány dallamok a háttérben kiválóan funkcionáltak, az igényesség áthatotta a legapróbb sárkányhajó-faragványig kidolgozott produkciót. Gyerekkorom óta nem aggódtam így szereplőkért, mint itt az utolsó epizódban. Méltó saga a viking korról; nem is bánom, hogy egy évet kell várni a folytatásra, csak tartsa a színvonalat. Skoal!