A sicario mehikói bérgyilkos, a jeruzsálemi zelóták után szabadon, akik a megszálló rómaiakat gyilkolászták. Nagyon nem jött át nekem a film, megpróbáltak valami lassút és vagányat átpasszírozni a drogkartellekre vadászatból, de fél órát megspórolhattak volna. Kate Mercer FBI ügynök túszszabadítási specialista, miután terepen már ötször rálőttek és még mindig él, úgy gondolják, hogy fel lehetne használni rázósabb ügyeknél is, s ő bele is megy, mivel úgy látja, odahaza még a felszínt sem karcolgatják. Ciudad Juarezbe indulnak a Sonora kartell fejét elkapni, de a kolumbiai Alejandro (akinek a lánya savba, a felesége feje meg kicsit messzebbre került) majd tudja, mit miért tesz, Mercer csak arra kell, hogy törvényesítse a jelenlétüket.

Hihihi... nagyon rossz, de kung-fu mozik kedvelőinek mindenképpen ajánlott, a legváltozatosabb fegyvereket bemutató verekedésekből és jókora mennyiségű, furcsa színű művér szétfröcsögtetéséből áll. Amikor két harcművészeti iskola egymásnak esik, annak a vége sok halott szokott lenni. Esetünkben a kínai Szövetség (melynek bajnokai nagyon cuki, fehér ruhában járnak, mely szabadon hagyja a mellkast és karokat, továbbá palást is tartozik hozzá) lerugdalja a porondról riválisát. Az ellenség utolsó harcosa egy japán szamuráj, aki belehajszolja magát egy szeppukuba, csak előtte nindzsákat uszít a Szövetségre. Tsiau Chin Hau menekül csak meg iskolája lemészárlásából, kitanulja a ninjitsut, és végigmegy a baljós ösvényen, ahol korábban olyan szépen szecskát aprítottak bajtársaiból, az egyik például úgy halt meg, hogy roham közben rálépett saját, kilógó belére. Az Arany jelénél aranyszínű ruhába öltözött nindzsák várják, akik széles kalapjukkal a pofájába tükrözik a fényt, s a kalap még pengéket is lő ki (itt elkél a vakharc tudománya). A Fa nindzsái fának álcázva orvtámadnak, a Vízé a vízből, a Tűzé pirotechnikát és vörös füstöt is bevetnek, a Föld alól pedig szúrófegyverrel szúrnak ki vele, azaz belé. Ez az 1982-es film már születésekor is elavult lehetett, s a költségvetés szűkössége csak még bumfordibbá teszi, egyszermindenképpennézős, lehetőleg sok sörrel.

"A szellemek léteznek... jól tudom." Edith Cushing tízévesen látja meg az elsőt, amely tulajdon, fekete kolerában elhunyt, zárt koporsóban eltemetett anyja borzalmas látomása, s amely figyelmezteti, hogy ha eljön az idő, óvakodjon Crimson Peak-től. Felnőve Edith kísértethistóriákat ír, míg be nem lép életébe Sir Thomas Sharpe, egy elszegényedett bárói család sarja, aki eredetileg tőkét keres bányagépéhez. Odahaza ugyanis, az angliai Allerdale Hallban, a kastélya egy gazdag vörösagyag lelőhelyen áll, melyet ki kellene termelni. Edith apja - fölöttébb vagyonos amerikai, egyetlen örökössel - folyamatos színlelést érez a báróban és nyomoztat utána, olyan eredménnyel, amiről nem akart tudni, ám váratlanul szomorú baleset éri... beveri a fejét a mosdóba... többször is... Edith pedig férjhez és a kietlen Allerdale Hallba megy, a süllyedő, rothadó kastélyba, ahol a csukott ablakoknál a keleti szél vákuumot képez a kéményben, s az épület mintha ijesztő hanggal lélegezne. A testvér, Lady Lucille Sharpe kicsit sem viseltetik jó szívvel a jövevény iránt, sőt. A tűztövisbogyó-tea, melyet oly buzgón itatnak vele, förtelmes. Leesik a hó, s a vörösagyag vérként szivárog át a fehérségen...

Aprólékos tökéletességgel kidolgozott gótikus horror, nálam műfaján belül 100%-ot ér; s ha valaki még a XXI-ik században is hisz abban, hogy a szörnyek rosszak, a szerelem pedig jó, tekintse meg bátran... :D

...avagy mindenki szeret nácikat ölni.. na de nem birkák módjára.... A Wolfenstein az FPS ősbölények egyike, szériája 1981-ben rajtolt. A 2001-es Return to Castle Wolfenstein személyes kedvenceim közé tartozott, hangulatos, változatos pályáival, jól kitalált küldetéseivel. A 2009-es verzió hatalmas visszalépés hozzá képest, egy gyenge közepest ér csak. Isenstadt jellegtelen városában kell fel-alá rohangálni, ellenállókkal (Kreisau Kör), egy okkult társasággal (Arany Hajnal) és a fegyvereink tápolására szolgáló Feketepiaccal bájcsevegni, mindeközben persze lekaszálni az előtüremkedő nácikat, a sok-sok lobogó szvasztika alatt. Egy ásatáson megszerzett medálba összegyűjtünk négy kristályt, melyek misztikus képességekkel ruháznak fel. Az elsőt ha aktiváljuk, gyorsabban mozgunk és ellenfeleink alakja jobban kirajzolódik a türkizessé váló térben. Egy másik kristály lelassítja az időt, a harmadik fegyvereink tűzereit növeli meg, még erőtereken is átlőhetünk vele, s a negyedik védőpajzsot von körénk. Ezek után megkérdezhetnénk, mi a tétje a játéknak, de a kristályok szerencsére csak rövid ideig működnek egy töltésnyi energiával, s egyszerre csak egyet működtethetünk, ráadásul később ellenfeleink is bírnak majd eme képességekkel. Sok legéppuskázott árja után egy bossfight erejéig feltárul előttünk a Fekete Nap dimenziója, mely ugyanolyan fantáziaszegény, mint a játék többi része.

Bill Bryson, a Durham Egyetem volt kancellárja, a Majdnem minden rövid története c. vaskos ismeretterjesztő kötet szerzője egy szép napon (1995-ben), negyvennégy évesen, teljesen edzetlenül és felkészületlenül, elhatározta, hogy végigjárja a 3380(? - pontos hosszát bizonytalanság övezi) km körüli Appalache-ösvényt, mely a világ leghosszabb összefüggő gyalogtúraösvénye. Ez 14 amerikai államon keresztül húzódik, Georgiától a maine-i Százmérföldes Vadonig. Az extrém  hosszú úton persze a természet száz veszélye leskelődik a teljesítő túrázóra, a Lyme-kórtól a hipotermián át a fekete medvéig, amely elől (a grizzlyvel ellentétben) ne másszunk fára, mert ezzel csak annyit érnénk el, hogy a fán kell harcolnunk vele. Persze nem gyakori, hogy a medve megtámadja és megeszi az embert, "de - és ez nagyon fontos - egyszer is elég". Sajnos gyilkosságok is előfordulnak (lappanghat az erdőben "genetikailag elkorcsosult, Zeke vagy Festus nevű, fegyveres alak", más szóval "eszehagyott tahók, akik megbuggyantak a bődületes mennyiségű gabonapálinkától és a nemzedékeken át folytatott nyomatékosan nem bibliai szextől"). Magányosan még sebezhetőbb az ember, teljesen magára van utalva, de Brysonnak váratlanul útitársa akad régi osztálytársa, Stephen Katz személyében, aki még nálánál is túlsúlyosabb és fáradékonyabb, ráadásul mentálisan sem valami stabil ex-alkoholista. Jól példázza emberünket, hogy saját bevallása szerint a nőkben már csak a szívverést és hiánytalan végtagszámot keresi - nem épp ideális társ, de a semminél ezerszer jobb, vagy hát a fene tudja. Mindenesetre nekivágnak, rengeteget mennek, sokat tűrnek és bénáznak, s bár nem - nagyon nem - tartoznak a 10%-ba, akik végigcsinálják az utat, de másvalaki válik belőlük, mert mégiscsak tapasztalatokkal teli és szokatlan mindaz, amit maguk mögött hagynak.

Mélységesen középszerű, a témaválasztás ellenére töketlen, sótlan. A színészgárda, az igaz történet és a helyszínek pedig erős alap lett volna, valószínűleg a készítők - derék iparosemberek - úgy hitték, ennyi elég is. Az 1996. május 11-ei csúcstámadás története (melyben Jon Krakauer is részt vett és melyben nyolcan vesztek oda egy hóviharban). Amiért esetleg megtekintésre ajánlom, az a valóság(hoz közelítő információk - de akkor már inkább hegymászós dokumentumfilmeket kellett volna néztem, mint ezt a nagyfejű produkciót).  No és ha ismerjük a helyes döntést, ne píszískedjük, bajtársiaskodjuk, jófejeskedjük el, mert extrém példánknál maradva, az Everest halálzónájában, ahol anélkül, hogy bármilyen hibát elkövetnél (már azon kívül, hogy felmásztál idáig) a tested amúgy is az összeomlás határán vegetál. A következmények korántsem beláthatatlanok. A hiba következménye: halál. Szóval tessék csak időben visszafordulni a csúcsról az alaptábor felé, nem kinyírni magad, a védenceidet és a segítségedre sietőket, ha eleve tudod, hogy nincs időd. Persze kívülről könnyű ezt mondani.

Riley Andersont filmünk főszereplői, az öt Érzelem vezérli a fejében lévő Fejhadiszálláson lévő vezérlőpult mögül, akik a szemén át néznek ki a világba, azt látják, amit ő, és születése után egyesével jelentek meg, ők: Öröm, Bánat, Majré, Undor (pl. brokkoli ellen) és Harag (önérvényesítés). Örömhöz kapcsolódóan a 11 éves lány Főemlékei mind boldogok (sárga, világító üveggömbök), melyek fontos pillanatok eddigi életéből, s melyek a Riley-t Riley-vé tevő Személyiségszigeteket (fő személyiségjegyeket) hoztak létre, ezek: Hokisziget (az első belőtt gól után), Dilibogyósziget (vicces pillanatok a szülőkkel), Barátságsziget, Őszinteségsziget, Családsziget. Amikor esténként a kislány elalszik (Majré: "nagyszerű, ma sem haltunk meg"), az emlékeket egy hosszú csövön átküldik a hosszútávú memóriába. Egy szép napon bekövetkezik a krach: a család Minnesotából San Franciscóba költözik, és az események cseppet sem ideálisan alakulnak. Hála Bánatnak, Riley elsírja magát az új suliban, amikor be kell mutatkoznia osztálytársai előtt, és ebből az élményből Főemlék lenne, amit Öröm mindenáron meg akar akadályozni, rövid harc után baleset történik,  a cső beszippantja Örömöt, Bánatot, és a boldog Főemlékekeket, kirepülnek a Fejhadiszállásról, át a távoli hosszútávú memóriába. Öröm (és Bánat, és boldog emlékei) nélkül Riley összeomlik. Személyiségszigetei leállnak, majd ahogy a kudarcok egymást követik, elkezdenek megsemmisülni. Ezalatt Öröm teljes energiájával (ami nem kevés) azon van, hogy a vezérlőpulthoz visszajusson - átkel a Fantázián, az Álmokat gyártó tévéstúdión, és egy képzelt baráttal együtt a Felejtés mélységes szakadékában köt ki... közben Riley elszökik otthonról, és távolsági buszra száll, hogy eltűnjön SanFrancotsemérből... de még van hátra a moziból, nem maradhat mindez így...

Same shit, different day... Sok FPS-t végigtoltam már, jövőben játszódókat, hidegháborúsakat, második világháborúsakat, de egyik sem volt olyan tökös, mint a napjainkban játszódó Modern Hadviselés trilógia. Öt év telt el az első epizód (melyet minimum hússzor végiglövöldöztem és minden mozzanata a retinámba égett) eseményei óta, s az ultranacionalisták elborult vezére, a végül nagy nehezen agyonlőtt, nukleáris rakétákat eregető Imran Zakhaev immáron az Új-Oroszország hőse, nemzetközi repülőteret is neveztek el róla, mely repteret most ki is irt vadonatúj pszichopatánk, Makarov. A játék gyenge pontja a rangerek szerencsétlenkedése Washingtonban, ugyanis a derék amerikaiakat - NORAD ide vagy oda - csúnyán-durván megtámadják, a kertvárostól a Fehér Házig szopnak. Szerencsére jóval hangulatosabb pályák is vannak, mint a Rio De Janeirói favelák, amit már Chris Ryan rendőrségi elit alakulatos sorozatában néztem, mekkora kitolás lehet itt tűzharcba keveredni... hát tényleg az... emelkedők, sűrű kanyarok és tuti hátbalőnek valami tetőről. Vagy ott a jeges olajfúrótorony, ahol még a túszokra is vigyázni kell... ha berobbantod az ajtókat, rövid ideig slow motionban cselekszel, szimulálva, hogy a benti fegyveresek elvesztették a kezdeményezést. Roach, Ghost, MacTavish kapitány (az egykori Soap) és természetesen Price kapitány (akit még ki kell szedni egy oroszországi sitt legmélyéről) karizmatikusak, szeretjük őket. Az első rész 10/10, ez 8/10.

Captain Price: "The healthy human mind doesn't wake up in the morning thinking this is its last day on Earth. But I think that's a luxury, not a curse. To know you're close to the end is a kind of freedom. Good time to take... inventory. Outgunned. Outnumbered. Out of our minds on a suicide mission, but the sands and rocks here stained with thousands of years of warfare... they will remember us for this. Because out of all our vast array of nightmares, this is the one we choose for ourselves. We go forward like a breath exhaled from the Earth. With vigor in our hearts and one goal in sight: We. Will. Kill him."

Coppola, Scorsese, Brian De Palma, Guy Ritchie után lehetséges gengszterfilmet forgatni? Nézni? Vagy lehet, de minek? Mindenesetre a Legendával jól elvoltam, stlusos volt, bár néha erőteljesen popcornízű. Persze, nem kerülhette el az összehasonlítgatást fentiek munkáival: lehetett találgatni, a talpraesett fivér (Reggie Kray) kinyírja-e a közveszélyes fogyatékos öccsét (Ronnie Kray), utóbbi alakításánál Tom Hardy ráadásul a Don Vito Corleonét megformáló Marlon Brandóhoz hasonlóan diót vagy mit dugdosott a kis pofájába. A mozi lazán, vidáman indul, Reggie lezser eleganciával szopatja az őt követő zsarukat, aztán hamar lírai húrokat kezd pengetni, ahogy udvarolni kezd a citromos sörbetet szopogató, törékeny, vörös Frances-nak. Boldogságukba persze beleszól a börtön, az esküvőre feketébe öltöző anyós, de az előjelek ellenére is meglepő volt, ahogy az utolsó negyedben a cselekmény olyan brutális tragédiává csap át, ami teljesen szétcsúsztatott.

Gru 1-2.: 10/10, Minyonok: 10/5, legalábbis nálam. Nem igazán kötött le, a Grukban mutatott tömény hülyeség nem tartható fenn másfél órán át, főleg egy ötletszegény forgatókönyv keretein belül nem, továbbá a régi slágerek is unalmassá váltak már. A minyonok az ősidők óta élnek a bolygón és céljuk a főgonosz szolgálata, akinek pályafutása kétbalkezességüknek köszönhetően jó eséllyel szerencsétlen véget ér. Így esik bele a T-Rex a lávába, vagy veri be a jeti fejét egy hótömb. Kevin, Stuart és Bob elindulnak megkeresni a legfőbb gazembert, így válnak Scarlet Overkill csatlósaivá, aki Erzsébet királynő koronájára vágyik. Igazából a Villain-Con és az odavezető út volt számomra vicces, meg amikor feltűnik a fiatal Gru, de akkor már véget is ért. Volt néhány jó villanás, de felejtős az egész; érkezhetne egy Gru 3. inkább. Ennél a Tic Tac Banana is kategóriával mókásabb volt

20 évvel Hammond eredeti Jurassic Parkjának összeomlása után az Isla Nublaron minden előzőt felülmúló őslénypark működik, ám a dinoszaurusz már nem újdonság, a látogatottság pedig új fajoknál ugrik meg. A félelmetes fehér cápákkal táplálkozó mesosaurus kipipálva. Létrehozzák hát az Indominus Rexet, T-Rexből és hát nem nehéz rájönni, még miből. A DNS pótlása során bekerült még egy s más, például a tintahal felmenők miatt állatunk képes a színét változtatni, hogy beolvadjon környezetébe, a levelibéka miatt pedig el tud bújni a hőkamera elől. Magányosan cseperedik fel (volt ugyan egy testvére, de megette), funkciói így még jobban torzultak, mint egy átlagos, fogságban nevelt állat esetében, és mivel fizikai jellemzőit arra hozták létre, hogy a látogatók befossanak tőle, hamar elkezdi keresni helyét a tápláléklánc csúcsán. Ugyanis megszökik - még egy rossz hír: az intelligenciája révén.

Szerethető mozi, bár buta megoldásokkal nem spóroltak, különösen a végén. Logikusan nem lehetnének már ragadozók a parkban, mégis van négy velociraptor, Blue, Charlie, Echo és Delta. Idomárjuk, a dínókkal suttogó Owen Grady, amiért nem fél tőlük, alfának gondolja magát. Owen egyrandevús kapcsolata, a munkamániás Claire pedig a vörös nő, aki tűsarkúban rohan a T-Rex előtt, saját akaratából. Az ő elhanyagolt unokaöccsei a kötelező bajba került gyerekek. Mindenki ért mindent, ugye?

...avagy a tervezett elavulás története. Mialatt az NDK-ban 25 évre gyártották a hűtőszekrényt, az erőforrásokban szűkölködő keleti blokktól nyugatra úgy vélték, a tartós dolgok a gazdaság végét jelentik, hát mérnökeiket visszaültették a tervezőasztalhoz, hogy rontsák le a tárgyak élettartamát. (Ez az 52 perces, szigorúan megnézendő film fent van a YouTube-on is, csak mondom.) A kerettörténet: csórikám tintasugaras nyomtatója feladja a küzdelmet, és a szakszervizekben melegen ajánlják, vásároljon újat. Ám emberünk a neten utánanéz: a nyomtatóban egy chip van, melynek egyetlen feladata, hogy bizonyos mennyiségű kinyomtatott oldal után blokkolja az eszközt. A megoldás, szintén a világhálóról: egy ingyenes orosz program, mely nullázza a chipet és újraindul a nyomtatás... Eközben egy kaliforniai tűzoltóállomáson használt villanykörte 1901 óta világít, míg az azt figyelő webkamerákból már kettő is tönkrement. Anno egy nemzetközi kartell 1000 órára szabályozta az izzószál élettartamát, pedig feltalálók százezer órásra is nyújtottak be szabadalmat. Az olcsó termékeket tömegtermelésben gyártó ipari forradalom óta a fogyasztók fogyasztásra vannak sarkallva, az elektronikai hulladék pedig a Harmadik Világ szeméttelepeire kerül. Az iPodok cserélhetetlen, egy év után tönkremenő akkumulátorral kerültek forgalomba... ennyit a nagy ikonokról. Éljen a fenntarthatatlanság, hadd fogyjon az áru!

2054. Exoskeleton: külső fémváz, mely a fiatal, macskabajszos katonáknak emberfeletti tulajdonságokat kölcsönöz: hatalmas ugrások, gyorsabb tárazás, láthatatlanság, stb. Fémmel megerősített ujjainkkal letéphetjük egy tank tetejét, s az ajtókra sem kell C4-et plántálni, elég csak rájuk csapni. Jack Mitchell bőrébe bújunk, aki bevetésen elveszti fél karját, de vadonatújat kap helyette Jonathan Ironstól, az Atlas magánhadsereg vezetőjétől. Hades, a terroristavezér, halála előtt terhelő bizonyítékot ad át egy chipen, így derül ki, hogy Irons (akit mellesleg Kevin Spacey alakít) mégsem über jó fej, hanem hagyott atomreaktorokat felrobbantani, hogy a civilek védelmezőjeként tündököltethesse az Atlast. Mitchell, Gideon (akinek szókincse java része a fuck és ennek változatai), Ilona (az ex-Spetsnazos jócsaj) és Cormac (a kötelező hullajelölt feka őrmester) a biofegyverrel játszadozó Irons ellen fordulnak, és bevetnek mindent, drónoktól kezdve az ellenfeleket vörössel kirajzoló gránátokon át az exosuitot viselőket is jó eséllyel lenyomó nehézpáncélokig... a hajsza Új-Bagdadon, Bulgárián, az Antarktiszon és sok más idilli helyen át zajlik. Kifejezetten jól sikerült darab, filmszerű, pörgős, vagány.

A 17 éves széria újraindító darabja brutális 10/10-es; intelligens, igényes, hangulatos kaland/akció, az egyik legjobb játékélményt nyújtotta, melyben valaha részem volt. A 21 éves Lara Croft az Endurance kutatóhajón Japán partjainál Jamatai elveszett birodalmát keresi, melyet egykoron Himiko, az elemeknek parancsolni tudó Napkirálynő uralt. A Sárkány Háromszögébe érve borzalmas viharban hajótörést szenved. Egy emberevő barlangjában tér magához, fejjel lefelé a mennyezetről lógva, s kiszabadulás közben beleesik egy fémrúdba, ami átszúrja az oldalát. Mocskosan, fázva mászik ki az erdőbe, és kezdetét veszi a kaland, eleinte pusztán túlélési feladatokkal... Az íj és sziklamászó csákány fontos eszközeink lesznek, s amikor sokkal később már magunk is tudunk tüzet gyújtani, az lesz ám a metál. Pl. ha lángoló nyílvesszővel eltalálunk valakit, azzal már nem is kell a továbbiakban foglalkozni, békésen szénné ég, persze a rövidség kedvéért jó öreg fejlövést sem árt gyakorolni. Ellenfelekben ugyanis a korábbi TR-játékoktól eltérően nem lesz hiány: az elvadult szigetlakók hordákban támadnak ránk, sőt a Napkirálynővel spirituális kapcsolatot ápoló pszichopata Mathias még fanatizálja is őket. A szigetet be kell járnunk, mely a cseppet sem véletlenül kitörő viharoknak hála egy óriási roncstemető, második világháborús bunkerekkel és sok évszázados romokkal. A szerzett tapasztalati pontokból fejleszthetjük vadászképességeinket és fegyvereinket, az összegyűjtött dokumentumokból pedig feltárul a környék történelme. Lara egyszerre érzékeny és hősies, akivel nem egyszerűen csak kalandozgatunk, hanem lélegzetvisszafojtva haladunk előre az izgalmas, gyönyörű és véres úton. És ahogy megtudhattuk, Indiana Jones honnét szerezte a puhakalapját, most láthatjuk, Laránál honnét ered a páros kézifegyverhasználat iránti vonzalom.

Ne herdáld el ezt a 138 percet az életedből. Hiába költöttek el rá 250 millió dollárt és raktak bele jó pár karizmatikus szereplőt - színészeknek azért nem nevezném őket - a végeredmény nem érte meg az erőfeszítést. Az akciójelenetek közötti átvezetések kivétel nélkül nagyon kínosak, maguk az akciók pedig nem kompatibilisek a fizikával és óriási bennük a szerencse szerepe. Két vicces fekát is kapunk, sajnos humorérzéke egyiknek sincs. A tragikusan fiatalon, stílusosan autóbalesetben elhunyt Paul Walkert pedig miért nem lehetett méltósággal elbúcsúztatni, mi volt ez a vinnyogással aláfestett giccsparádé? Jó elnézni, ahogy Dwayne Johnson verekszik Jason Stathammel, Ronda Rousey Michelle Rodriguezzel és Vin Diesel Jason Stathammel, de ennyi.